Kothencz Kelemen (szerk.): Családi csokrok. A 9. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2014. július 17-18.) előadásai (Baja, 2015)
Gallusz László: Változó tanyai gazdálkodás. A mezőgazdasági nagyüzemmel dacolva és versengve
szántással készítették elő a talajt. Ugarföldet nem hagyva a kétnyomásos gazdálkodást alkalmazták. A búzát kézzel vetették a szántásra, majd a földbe fogasolták. Kizárólag a minőségéről ismert Bánkúti fajta volt termesztésben, melynek hozama, ha holdanként elérte a 15 métermázsát, vagyis másfél tonnát, elégedett volt a gazda. A kaszával aratott búzát cséplés után a padláson tárolta, lisztért cserélte be évközben, vetőmagot hagyott belőle, s alkalmanként egy-egy mázsát el is adott. A nagy hozamú, s ugyancsak jó malmi minőségű külföldi búzafajták megjelenése - az 1960- as évek első felében - kiszorította az addig uralkodó Bánkúti fajtát, ki is veszett a termelésből, helyét az orosz Bezosztaja, illetve az olasz San Pastore és Libellula vette át, s szinte megkétszereződtek a hozamok. Az állatok takarmányszükségletére még zabot és árpát is vetettek. Meghatározó volt a kukoricatermelés. Vetőgép nem volt a gazdaságban, így a vetés kézzel történt, amiben a gyerekek is részt vettek. A friss szántásban sarokkal nyomtak lyukat, s abba helyeztek két kukoricaszemet, amit a következő fordulóban földdel leborított az eke, vagy 80-90 centiméteres távolságra a barázda falába helyezték a kukoricaszemeket, s ezt borította le az eke, s mire fel volt szántva a parcella, a nedves talajba, ami meggyorsította a mag csírázását, a vetés is megtörtént. Az 1960-as évek derekáig a Kispesti, a fehér Maszlandi fajtákat termesztették, majd következett a hazai fajták térhódítása. Lovasekével történt a sorközművelés, majd a kapálás és töltögetés következett. A törést ősszel kézzel végezték, s a góréban száradó kukorica morzsolása is kézi erővel, egyes gazdaságokon kézzel hajtott morzsolóval történt, a csutka értékes tüzelőanyag volt, akárcsak a szárízék. A talajerő-gazdálkodásban 1970-ig kizárólag szerves-trágyát alkalmaztak, lévén, hogy az akkorra 15 holdra duzzadt gazdaságról nem hiányzott az állatállomány. A hagyományos gazdálkodásban Pósa György, előre tekintő gazdatársaival nem zárkózott el az újdonságoktól és újításoktól. 1970-től folyamatosan használja a műtrágyát, 1971-ben pedig megvásárolta az első traktort, a Ferguson 28-ast, művelő eszközök nélkül, amihez a lóvontatású szántóekét, kapálóekét, fogast és a szilvafa törzséből készített hengert alakította át, megkönnyítve és meggyorsítva a munkát. Ez az időszak volt a parasztgazdaságok gépesítésének kezdete, amikor azonban a Nagy úti tanyáknak ismét szembe kellett nézniük a megsemmisüléssel. De az adain kívül ez a veszély fenyegette az óbecsei, a szenttamási, a zentai, a topolyai tanyavilágot is. A véletlen, vagy ha úgy tetszik: a Sors mentette meg a Nagy úti tanyák egy részét, közöttük a Pósa tanyát is. Meg a tanyákhoz tartózó szántókat is - a magántulajdont és az állami nagy parcellákat elválasztó dűlőút. A tanyától néhány dűlővel távolabb, egyik oldalon a favorizált és minden állami támogatást élvező nagyüzem több száz hektáros összefüggő parcellái - a másikon: a tanyai gazdaság néhány, legfeljebb 10 hektáros, de több tagban lévő szántói. S akinek tanyája, a körülötte elterülő néhány holdnyi szántóval a birtok kijelölt parcellájának területébe került, mennie kellett az ősi birtokról. Ha nem, előbb csak körül szántották, keskeny bejárati utat hagyva a dűlőútról, majd az útból is szántó lett, aztán eltűntek a gazdasági épületek, az udvar, a „gyep”. Soha nem kerültek napvilágra olyan termelési mutatók és adatok, hogy a lerombolt tanyák helyét szántókká változtatva milyen terméshozamok születtek. De ez nem is érdekelte a gazdát, 180
