Kothencz Kelemen (szerk.): Családi csokrok. A 9. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2014. július 17-18.) előadásai (Baja, 2015)
Klamár Zoltán: "Kilencszáz és tizennégybe felborult a világbéke". Rímfaragó bácskai bakák és más egyebek egye hadiújság meg némi szórványos emlékanyag tükrében
türelme, ha egy adott beszélgetés során nem is eredményezett történet füzéreket, arra jó volt, hogy elindítsa az emlékidézést. A szájhagyományozás esetünkben egy emlékezetbeli visszacsatolást jelentett, mi több, néha „saját kutatásba” kezdtek adatközlőink: Elmentem anyámhó’, megkérdeztem, hogy is mondta öregapám? Vagy: A nagybátyámat is kérdeztem, de ő se’ emlékszik má ’! Arra is volt példa, hogy a nóta- és mesefákhoz hasonlóan, háborús történetek specialistájaként számon tartott egyénekhez irányították a kutatót: Menjen csak hozzá, az mindent tud! Az ö apja gyalog gyütt haza Oroszországbú. A specialistaként számon tartott adatközlő, egy személyben volt homo narrans és homo traditionis oralis, olyan ember, aki nemcsak közvetlen környezetének elismerését vívta ki és várta el, hanem a hozzá látogató kíváncsiskodót is az ö tudásában járatlannak tartotta. Szinte várta, hogy előkerüljön a magnó, és a felvétel indulásakor a hivatalos „mindentudó” pózát öltötte magára.29 A történeteivel kapcsolatos kérdésekre adott válaszokban pedig utalt az általa olvasott, kézbevett kiadványokra, mondván: Nézze csak meg, hogy igazat beszélek! Ám ezek az utalások nem a történetei színesítését szolgálták, sokkalta inkább a csatahelyek és évszámok igazolását. A mai emlékezők tehát nem törekedtek a szóbeliség és az írásbeliség összekapcsolására, noha a birtokukban lévő kiadványok, főként a második világháború alatt jelentek meg, a frontok írásban rögzült emlékanyagát tudatos szándékkal propagáló nyomtatott anyagukkal minderre lehetőséget kínálnak. Az egyén oldaláról feltárt történelem részletei furcsa módon nem épülnek be a közösség lokális tudatába,30 noha korábban is és most a centenárium kapcsán is sokszor felbukkannak témaként az alkalmi beszélgetések során. Mindennek magyarázata talán az lehet, hogy túlságosan szubjektív a nézőpont és az egyéni szűrő, melyen keresztül az események elbeszélésre kerülnek. Ennek okán a kulturális emlékezet nem tudja befogadni az információt és így az nem épülhet be a közösségi kulturális kánonba. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a térség magyarságának nem volt alkalma államilag koreografált ünnepek formájában, évi rendszerességgel megemlékezni a háborúról, hiszen az impériumváltások mindezt nem tették lehetővé. így azután szinte teljesen kimaradt a kollektív kulturális emlékezetből az első világháború hagyománya.31 Az újra teremtett vajdasági magyar ünnepek sorában sem jelenik meg az első világháborúban résztvevők emlékének kultusza, mindent felülír Trianon és június 4. 29 VOIGT Vilmos 1974. 67. 30 Vö.: BINDORFFER Györgyi 2008. 62. 31 Vö.: VOIGT Vilmos 2008. 17. 173
