Rosta Szabolcs - V. Székely György (szerk.): „Carmen miserabile”. A tatárjárás magyarországi emlékei (Kecskemét, 2014)
Köszöntő
Köszöntő Kiskunfélegyháza, 2011. szeptember 22. Alkalmi múltidéző Pálóczi Horváth András 70. születésnapján Most, hogy Pálóczi Horváth András születése évfordulóját ünnepeljük, laudatióként Csengd vezér nevében lenne illendő előállnom és köszönteni őt bátyja, Csingul fejedelem szíves közvetítését kérve. Egyszerű folytatás lenne még akkor is, ha tudom, árnyalakjukat és elméjüket távolról sem tudnám oly remek közelítésben felidézni, amint tette azt ő, amikor néhány éve ugyanitt 60. születésnapomra szólította szellemüket. Csakhogy, egy ilyen folytatás egyben utánzás - mi több - plágium lenne. így azóta, hogy Rosta Szabolcs barátunk felkérését kézhez vettem, a kifejezés hogyanja-mikéntjén törtem a fejem. Olyannyira, hogy azt is elfelejtettem tisztázni, kinek a nevében is köszöntőm őt. A kérdés korántsem érdektelen, hiszen nem tudhatom, vajon nálam avatottabb kunkutatók megszólalnak-e majd. Ha nem, akkor aligha állhatok elő a magyar régészet nevében, mivel ilyen meghatalmazást tőlük nem kaptam. Ám azokra sem hivatkozhatom, akik közé munkáim nyomán inkább tartozom, az őskorkutatók táborára. így aztán maradok, mint egyszerű „gyalogkunológus” baráti szószóló, mivel ebben a minőségben a megbízatás firtatása sem lenne igazán helyénvaló. A hivatalos megemlékező többnyire az ünnepelt tetteit, érdemeit vonultatja föl, életútját követi. Kezdve, hogy született 1941. szeptember 29-én Budapesten, családja, híres felmenői, iskolái, doktori és tudományos fokozata, főbb müvei és munkahelyei említésén át egészen legutolsó kitüntetéseiig: a Magyar Köztársaság Lovagkeresztjéig és a Schönwisner István díjig 1991-ben. Az előbbi adatok a barátnak természetesek, az utóbbi sikerek őszinte örömöt jelentenek, s szívből gratulál. A baráti köszöntő azonban, talán felsorolásban ennél szűkebb, távolabb áll a teljességtől és sajátságosán csőlátásos, de mindenképp mélyebb az emlékek felidézésében. Amikor Andrást megismertem, már túl volt a harminchetedik évén, és az elismert kutatók között jegyezte a régészettudomány. Akkor már maga mögött hagyta a tatai múzeumi éveket, a röpke történeti statisztikai kitérőt, és a mintaszerűen végzett OMF - templomfeltárási munkákat, Magyarszecsőd és Rakacaszend kutatásait. Talán életének egyik legizgalmasabb időszaka lehetett ez, hiszen a Magyar Nemzeti Múzeum régészeként ekkor már messze benn járt a kunkutatás maga vágta, saját, tüskés-bozótos ösvényén. Nem sokkal előtte tért vissza algériai kutatóútjáról, s már évek óta folytatta a szentkirályi ásatást. Csaknem pontosan harminckét éve: Gorzsán látogatott meg Poroszlay Ildikóval, aki akkor az újkőkori teli-feltárásomon töltötte el az ásatásokkal teli kurta nyarának tetemes részét. Mindhármunknak örökre emlékezetes hétvége következett, amikor a nappalt munkával és a feltárási módszerek latolgatásával töltöttük, az estét pedig az adomáknak, anekdotáknak és az irodalomnak - pontosabban Latinovits Zoltán hangjának és szellemének - szenteltük. Mi tagadás: az utóbbi esetében csaknem lélegzet-visszafojtva. Azután a találkozásaink megritkultak, hiszen ki-ki alámerült saját „Halimbája” tengernyi teendőibe. András a lászlófalvi, én a gorzsai, és környező feltárások idő-, és emberpróbáló örvényébe. Annál jólesőbb volt később hallani és látni: a gorzsai tapasztalatok Szentkirályon is meghozták a gyümölcsüket. A szintkövetéses rétegtani módszer újabb középkoros feltáráson vert gyökeret, és vezetett szép eredményekre. Közben különnyomataink cseréje jelentette a kapcsolatok folytonosságát. Bevallom, a kunkutatás számára meglehetős egyoldalúsággal, hiszen akkortájt a kunok elég messze kerültek a látómezőmtől, viszont András egymás után jelentette meg tanulmányait, melyekben a kunok viseletét, megtelepedését, feudalizálódását boncolgatta. 7
