Rosta Szabolcs - V. Székely György (szerk.): „Carmen miserabile”. A tatárjárás magyarországi emlékei (Kecskemét, 2014)
Hatházi Gábor–Kovács Loránd Olivér: Árpád-kori falu és kun szállás Perkáta–Nyúli dűlő lelőhelyen – Falu, templom és temetők
Árpád-kori falu és kun szállás Perkáta-Nyúli-dűlő lelőhelyen részletekbe menően tanulmányozható szuperpozíciós temetőszerkezet - álláspontunk szerint - indokolttá teheti, hogy továbbra se vessük el kategorikusan a „Gel- lértegyháza-típusú” temetők létének lehetőségét, még ha éppen a névadó lelőhely nem is bizonyult annak. Amint arra Bóna István nyomán Laszlovszky József felhívta már a figyelmet,50 Szent Gellért nagy legendája megengedi a soros temetőből cinteremmé való spontán átfejlődés feltételezését: „...a püspök elment a szerzeteseivel az egyházmegyéjét meglátogatni, és felszentelni azok temető helyeit, akik templomokat akartak építeni...”.51 ANyúli-dűlő soros és templomkörüli Árpád-kori temetői fontos szerepet játszhatnak e forráshely valóság-magvának vizsgálatában, az igazolhatóság esetén megalapozva azt is, hogy e jelenséget a jövőben ne Gellértegyháza, hanem — az eredeti problémafelvetéshez képest tágabb kronológiai, s árnyaltabb művelődéstörténeti keretek között értelmezendő — „Perkáta-típusú” temetőszerkezetként tartsa számon szakirodalmunk. Ez utóbbi mondatba foglalt kitételek mindegyike külön is hangsúlyozandó. A perkátai Nyúli-dűlő soros és templom körüli temetőinek végre nagy felületen vizsgálható (nem csupán templom és sír szuperpozíciójára korlátozott) viszonyrendszere immár tényszerűen igazolhatja, hogy a Gellértegyháza-modell - mint temetőszerkezet - egy létező Árpád-kori régészeti jelenség. Az azonban a legkevésbé sem hagyható figyelmen kivül, hogy olykor a részleteikben jelentősen eltérő társadalmi-kulturális folyamatok is eredményezhetnek a „régészeti lenyomat” tekintetében igen hasonló, vagy lényegében azonos végeredményt. Nem mellőzhető körülmény tehát, hogy a Nyúli-dülő soros temetőjének használatba vételére — mai ismereteink szerint - a 10. század vége előtt nem kerülhetett sor, így nem szolgálhat mindent eldöntő érvként vagy bizonyítékként a 10. század főként 1-2. harmadában nyitott, még bizonyosan pogány közösségek temetőinek cinteremmé alakulására sem. Hasonló kronológiai akadályai vannak annak is, hogy a Nyúli-dűlő soros temetőjét - melynek cinteremmé való átfejlődése mai tudásunk szerint a 12. század utolsó negyedénél korábban megint csak nem következhetett be - „egy az egyben” kezeljük úgy, mint a Gellért-legendában megörökített Szent István-kori (vagyis a perkátai je50 LASZLOVSZKY 1991,41. 51 Ford. Szabó Flóris, ÁKLI 1999, 78-79. lenségnél másfél évszázaddal korábbi) egyházi gyakorlat régészeti lenyomatát. Az „élethelyzet” lényegét tekintve azonban figyelemre méltó a rokoníthatóság is. Nyilvánvalóan nem kétséges, hogy a perkáta-nyúli-dúlői Árpád-kori templom emelésekor az épületnek helyet adó soros temető (és az azt használó falusi közösség) már több generáció óta keresztény volt. Arról azonban a legkevésbé sem lehetünk meggyőződve, hogy a temetőt megnyitó 10. század végi —11. század eleji felmenők esetében is ugyanez lett volna a helyzet. Nem lehetett ez másként a Gellért püspöktől temetőjük beszentelését kérő magyaroknál sem: bár magukat már igaz kereszténynek vallották, s templom emelését tervezték, ez szüléikről és nagyszüleikről bizonyosan nem volt elmondható.52 Mégis ugyanazon temető szolgált végső nyughelyül mindnyájuk számára, melyet a kegyes püspök - e ténytől függetlenül - osztatlanul beszentelt. A legenda alapján okkal gyanítható, hogy a még friss, törékeny magyar egyház - térítő munkájának eredményessége, sikeres jövője érdekében - aligha engedhette meg magának a még pogány felmenők „oda nem illő” sírjainak célzottan és szándékosan kegyeletsértő feldúlását, elpusztítását. (Az új helyen létesített templomos cintermek magas aránya is talán ezzel függött össze.) A perkátai nyúli-dülői soros temető cinteremmé átfejlődő temetőszerkezete nyomán megkockáztatható feltevés, hogy e meggondolás - a közel másfél évszázados időkülönbség és a kereszténységség diadalmas kizárólagossá válása ellenére - még a 12. század kései évtizedeiben is hatott még. A cinterem határainak kijelölését és beszentelését célzó szertartás gyaníthatóan Perkátán sem síronként haladt (vagyis egyenként vizsgálva a bennük nyugvók hitbéli identitását), hanem a temető egészére nézve bírhatott érvénnyel. Azonban azt is fel kell tennünk, hogy ez az „egész” minden valószínűség szerint a temetőnek csak a beszentelés idején „aktív használatú”, tehát felismerhető részkörzetét jelentette. E gyanú a temető kutatóttságának már jelenlegi szakaszában is indokolt. A sírok szóródása ugyanis egyértelműen azt jelzi, hogy a Ny—K-i irány52 Uo. - a legenda szövege a temetők beszentelését, valamint a nép térítését és megkeresztelését egy cselekmény- sorozat részeként tárgyalja. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy mindez Ajtony frissen hódoltatott „országában” játszódott le, így magának a templomot építeni akaró nemzedéknek a keresztény mivolta is igen friss fejleménynek tekinthető. 253
