Rosta Szabolcs - V. Székely György (szerk.): „Carmen miserabile”. A tatárjárás magyarországi emlékei (Kecskemét, 2014)
Rosta Szabolcs: Pétermonostora pusztulása
Rosta Szabolcs alig 4 méteres szakaszon a felmenő fal szerkezetét is meg tudtuk vizsgálni. Eszerint az 1,2 m széles felmenő fal kváder-falazásos technikával épült. A nagyméretű faragott kváderkövek a falköpenyt alkotják, közibük kisebb és faragatlan réti mészkő törmelék van magként beszórva, mészhabarcsba öntve. Érdekesség, hogy a kolostor keleti szárnyának felmenő főfala nem ezzel a magtechnikával, hanem teljes szélességben faragott kövekből készült. Az alapok a kolostorszámyéval megegyező technikával épültek, a nagy faragatlan réti mészkőből rakott sorok közé sárga agyagot döngöltek. A főfalak és a pillérek építőanyaga a falcsonkok szerint kizárólag kő volt, a törmelékből előkerült nagyobb mennyiségű tégla minden bizonnyal a belső épületelemekhez volt felhasználva. A többségében jó minőségű tégla között sok félköríves végződésű idomtéglát is találtunk. Minimális vakolat került elő, különösen ritka közöttük a festett, melyek többnyire zöld, illetve sárga (arany)-fekete színnel jelentkeznek. Szerte a törmelékből kerültek elő, eredeti helyzetüket nem ismerjük. Az északi 1. és 2. pillér között egy eredeti helyzetében maradt téglafal mutatkozott a padlószint felett hét téglasor magasságban, a pillérek lábazatához építve. Ugyanennek maradványa van a két 2. pillér között keresztben is, illetve a jócskán elpusztított déli oldalon is kisebb szakaszon. A diadalív és az 1. pillérek közötti rész olyan nagyfokú pusztítást szenvedett a későbbi beásásoktól, hogy a sávalapozás is csak foltokban maradt meg, de a téglafal valószínűsíthetően ezen a részen is folytatódott. Ilyen módon a főhajóban egy téglafalakkal lerekesztett helységet alakítottak ki, mely szerzetesi kórusként azonosítható. A jó eséllyel rekonstruálható szentélyrekesztés nem ismeretlen a korszakban, de hasonló szerkezetű előfordulása igen ritka. (11-12. kép) A bazilika középtengelyében, a nyugati szentély- rekesztő külső felénél egy 1,6x1,6 m négyzet alapterületű, részben kitermelt, masszív alapozás volt, mely külső oltárként magyarázható. Az épület bontása során közvetlenül mellette ásott nagyobb gödörbe sok tégla volt beomolva, melyet jó eséllyel köthetünk az oltár felépítményéhez. A szentélyrekesztő és a külső oltár ténye közvetett módon igazolni látszik azt az eredményt is, hogy a komplexumtól 100 méterre lévő kis plébániatemplomot nem feltétlenül kell kapcsolatba hozni a kolostor-együttessel. A kolostor temploma az Árpád-korban plébániatemplomként is funkcionált. A főfalak mentén kívül a pusztítás elvitte a középkori járószinteket, mely különösen az északi oldalon fájó, ahol a kolostorépület csatlakozik a templomhoz. A domb tetején, a templombelsőben a 14. századi bontás, majd a valószínűsíthető középkori kincskeresések és az újkori sírok beásása okozott nagyfokú pusztulást. A rengeteg beásás között, a törmelékréteg alatt azért kisebb-nagyobb foltokban megőrződött a templom középkori padlója. Különösen az északi mellékhajó és a főhajó nyugati felén, illetve a hosszabb ideig folyamatosan töltődött bejárat környékén fogható meg a többszörösen megújított templompadló. A megmaradt részeken sem vörösmárvány, sem tégla lenyomatat nem találtunk egyik padlószinten sem. Úgy tűnik, hogy a templom padlója egyszerű agyagpadló volt, az északi mellékhajó egyes szakaszai szerint esetleg mésszel vékonyan leszórva. A templom környezetében a középkori szintek megszakadása ellenére, a térinformatikai rendszer segítségével egyértelműen kiegészíthetők az egykori felszínek. Ennek révén jól szimulálható az a terepen is érzékelhető szintkülönbség, mely azt bizonyítja, hogy a templom eleve is magaslatra épült. Emiatt a templom, valamint a kolostorépület belső járószintjei között mintegy 2 méteres szinteltolódás van. Ennek áthidalása nemcsak az építőknek okozhatott fejtörést, de az épp ezt a részt ért újkori roncsolás miatt nekünk is. A bejárat a nyugati oldalon volt, amit a folyamatosan megsüllyedt és feltöltött, a templom irányába emelkedő járószintek mutattak. A korai nyugati fal küszöbének a helye látszott, ezt valószínűleg a végső visszabontás során kiemelték. Találtunk olyan nagyméretű kopott mészkőtömb-töredéket, mely küszöb darabja lehetett. A korai nyugati főfalat a bejárat mellett 1-1 nagyméretű külső támpillér erősítette. Ehhez a falhoz építik hozzá a nagy átalakítás során a nyugati előcsarnokot. Az előcsarnok területét, a domb nyugati, délnyugati szélét érte a legnagyobb pusztítás az 1950-es években. Ezen a részen közel 2-3 méter vastagon termelték ki a dombot, aminek következtében nem kapunk rétegtani segítséget a nyugati előcsarnok építési időpontjának meghatározásához. Az előcsarnok délnyugati sarkánál a széles és mély alapozásnak az alja is elpusztult. A nyugati előcsarnok kronológiájához más módon próbáltunk közelebb kerülni. A kolostor esetében biztosak lehetünk a 12. század végi kisebb, majd a kolostor végső formáját kialakító 13. század első felére keltezett nagyobb átépítés tényében. A domb elhordása következtében szintén erősen roncsolt déli mellékkápolna is ekkor épült a templomhoz. A megmaradt alapozási szakaszok szerint az előcsarnok eltérő alapozású tech200
