Bárth János: Két véka féreje (Kecskemét, 2013)
I. Forrásbemutatás és töredékes elemzési kísérlet
sokat, amelyeknek fogalmazói gondot fordítottak a szöveg hangulatát jelentősen befolyásoló, ünnepélyesen ható régi, néha több évszázados, bevett nyelvi formulák alkalmazására, táj szavak és nagy múltú helynevek szerepeltetésére. A lehetőségek határáig kerültem azoknak az iratoknak a közlését, amelyeknek fogalmazói annak idején a szükségesnél is jobban teret adtak a XIX. század közepe és a XX. század közepe közötti idők hivatali nyelvhasználatának, nyelvi divatjainak. Munkám során a Családi Archívumba került 40 családi irategyüttes és a CSSZM. LGY. minden Fiság táji lemásolt iratát, összesen 582 dokumentumot elolvastam, tanulmányoztam. A fentebb bemutatott szempontok alapján végül 99 iratot választottam ki közlésre. Ezeket a forrásközlés alább ismertetendő módja szerint lemásoltam és jegyzetekkel láttam el. A 99 iratból a származáshelyek részesedése a következőképpen alakult: CSSZM. LGY. (18 irat), 3. (16 irat), 1., 2., 4. (13-13 irat), 7. (4 irat), 8. (3 irat), 6., 9., 14., 19., 20., 31. (2-2 irat), 5., 10., 11., 13., 18., 30., 32. (1-1 irat). A 99 közölt irat tehát a CSSZM. LGY.-bői és 19 család levelestárából került ki. Az utóbbi forráshelyek között, részesedés tekintetében 55 irattal „vezet” a 3., az L, a 2. és a 4. levelestár, Ványolós Gábor, Péter Albert, Kovács Gábor és Csedő Etus családi irategyüttese. A családi levelesládák iratainak születése és néhány sajátossága A családi levelesládák iratai, még a leggondosabban fogalmazott és a legjobb íráskészséggel papírra vetett XVIII. századi, 1848 előtti kontraktusok is, tükrözik azt a műveltségi szintet, annak a „föld közeli”, falusi környezetnek a lehetőségeit, amelyben megszülettek. Némi fellengzősséggel azt gondolhatnánk, látszik rajtuk, hogy nem a fejedelmi kancellária, nem a püspöki hivatal, nem a káptalani hiteles hely írástudói fogalmazták mondataikat, és nem azok gyakorlott keze vetette papírra betűiket. Ezeket az írásokat deákoskodó, hivatalviselő székely falusi kisnemesek, lófök alkották, akik fiatal korukban néhány esztendőt eltöltöttek a somlyai klastrom iskolájában, megtanultak ími-olvasni, elsajátították a latin nyelv alapjait, majd idősebb sorstársaiktól, széki tisztségviselő elődeiktől megismerték a feudalizmus kori kontraktusok, egyezségek, megállapodások, osztálylevelek, hozománylevelek jellemző szóhasználatát, szófordulatait. A deákoskodó falusi székely kisnemesek írástudása nemcsak a betűvetés készségét jelentette, hanem a köznapi írásbeliség jellemző műfajaihoz szükséges magyar és latinizáló nyelvi fordulatok ismeretét is. Az 1848 előtti iratok megalkotói általában „megadták a módját”, amikor megbízás alapján valamiféle jogbiztosító „levelet” fogalmaztak. A „legföldhözragadtabb” témában is alkalmazták a középkori királyi és hiteleshelyi oklevelek latin nyelvű bevezető és záró formuláinak magyar megfelelőit. Például a legtöbb akaratnyilvánító levelet a következő régi formula valamelyik variációjával kezdték: „Adjuk tudtára mindeneknek, az kiknek illik, mostaniaknak és jövendőbélieknek ez levelünk rendiben”. Sok esetben az hangsúlyozódott a „levél” bevezetőjében, hogy az írás tárgyát képező egyezség „kézen fogott bírák” közreműködésével jött létre, és magát a „levelet” is a „megbírált” személyek fogalmazták. Ezt a gondolatot fejezte ki az alábbi formula valamelyik variációja: „Mű, NN nemes Alcsík Szék assessora 11
