Kothencz Kelemen (szerk.): Sarjadó sorsok. A 8. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2011. július 14-15.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2012)
Bánkiné Molnár Erzsébet: Házak és galibák. A cigányok beilleszkedése a Jászkunság társadalom- és településszerkezetébe
1769-ben is Árokszálláson lakott, s házat a magyarok között épített. A legnépesebb cigány család a kilenc gyermekes Piho ~ Piko Mihályé volt, ők alkalmas házban laktak. Jászalsószentgyörgyön tíz család hét házban élt, Kállai Mátyás háza tönkrement ezért árendában lakott és paraszti munkát végzett, Szabó Mihály viszont a romos háza telkén újat akart építeni. Megfelelő háza csak az egyedülálló Keskeny Mihálynak volt. Az 1773-ban készült összeírás hiányosan is megmutatja, hogy a Jászkun kerületben állandósul a cigányok jelenléte. Minden helységben huzamosan tartózkodott néhány cigány család, akik közül csak páran laktak sátorban, a többség, ha rozogában is, de házban húzta meg magát, néhányan pedig a magyarok sorában építettek. Állandósult cigánytelepről még sehol nem számolnak be, bár bizonyos szegregációra következtethetünk a „muzsikusok sorában” illetve a „lakosok sorában” (Jászberény) megjegyzésekből. Az 1770-es évtized erőszakos asszimilálási törekvéseinek célcsoportját a cigánygyermekek alkották. Őket a királyi és a helyi rendeletek egyaránt a paraszti családokhoz rendelték, arra gondolva, hogy saját közegükből kiszakítva, nem a cigány kultúrára, hanem a paraszti kultúrára szocializálódnak majd. Mária Terézia királynő uralkodása alatt a 2-12 éveseket, II. József uralkodása alatt a 4-10 éves gyermekeket kellett paraszti családokhoz adni. A befogadó gazdák a gyermekek tartásáért némi pénzt kaptak a kerülettől, a nagyobb gyermekek pedig olcsó munkaerőnek számítottak a parasztgazdaságokban.12 A paraszti munkakultúra és viselkedési minták elsajátítása helyett azonban a cigány gyermekek és szüleik mélységes keserűséggel és fájdalommal élték meg ezeket a kényszerítő intézkedéseket. A gyermek centrikus cigánycsaládok nem tudtak beletörődni gyermekeiknek a szüleiktől történt elszakításába, bár az ideiglenes jelleggel történt. Ma már tudjuk, a rendelkezéseket sem a megfelelő toleranciával hajtották végre. Úgy tűnik, az 1773-as összeírás rovatainak meghatározásakor a legfőbb cél a gyermekek számbavétele volt. Az életkort csak náluk jegyezték fel, az anya sokszor még névvel sem szerepel a listán, de az apa életkora is csak néhány esetben. Úgy gondolom, a módszer okát nem abban kell keresnünk, hogy az idős cigányok úgysem tudták hány évesek, hiszen néhány idősebb férfi és nő életkorát felírták. Az okot abban látom, hogy a gyermekekre koncentráltak, az ő életkorukat, lakhatásukat és megélhetésüket térképezték fel, hogy a tervezett átnevelésükhöz adatokat nyerjenek. Talán a cigányok megérezték a készülő akciót, mert gyermekeikről túlzottan pozitív képet tükröz az elkészült összeírás. A 7-9 évesek szinte mind iskolások, a nagyobbak szolgáló leányok vagy szolgálók, az 1-4 évesek infantilisnek jelzettek vagy az anyjuk körül nevelkednek. Jászkiséren összesen 25 cigány gyermek élt, közülük nyolc iskolába járt, öt szolgálólány volt, egy 12 éves fiúról azt írták nyomorult, de szándékozik dolgozni, egy másik 12 éves fiút odaadtak szolgálónak, három kisgyermeket egyévesnek mondtak, két hétéves és három négyéves megmaradt az anyja mellett, Lázok Mihály kovács 17 és 18 éves fiai pedig az apjukkal dolgoztak. Jászkiséren tehát - Lázok István családjának kivételével - nem volt olyan cigánycsalád ahonnan legalább egy vagy két gyermek ne járt volna iskolába. Lázok Istvánnak három leánya volt; a tízéves Zsuzsanna szolgálni állt, a hétéves Éva és az egyéves Sára pedig még az anyuk körül nevelkedett. A legpéldásabbnak Lázok Mihály kovács családja mutatkozott, hiszen ő négy fiával együtt lakott, kettő vele dolgozott a kilencéves Mátyás és a hétéves András pedig iskolába járt. 12 NAGY Pál 1998. 320-338. 16
