Kothencz Kelemen (szerk.): Sarjadó sorsok. A 8. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2011. július 14-15.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2012)
Csorba Béla: Német-magyar sorsközösség a járeki haláltáborban (1944-1946)
CSORBA BÉLA NÉMET-MAGYAR SORSKÖZÖSSÉG A JÁREKI HALÁLTÁBORBAN (1944-1946) A TÁBOROK CÉLJA A lágerekkel a jugoszláv kommunista partizán hatalom tulajdonképpen két célt kívánt elérni: kíméletlenül meg kívánta büntetni a németeket s részben magyarokat is, ugyanakkor a legyőzött nemzetek munkaképes felnőtt lakosságát rabszolgaként kívánta alkalmazni, mindenekelőtt a mezőgazdaságban — az első időkben az őszi termény-betakarítás során. A voltaképpeni cél azonban a német nemzeti kisebbség teljes eltávolítása volt az új állam egész területéről, összhangban a németekre vonatkozó korábbi AVNOJ-i határozatokkal. Az AVNOJ, vagyis a Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács a boszniai Jajcéban 1943. november 21-től november 29-ig ülésezett, és ekkor alapozták meg az úgynevezett második, vagy titói Jugoszlávia alapjait. Moša Pijade aláírásával már az első napon dekrétumot adtak ki, amelyben a német kisebbség tagjait megfosztották minden polgári és kollektív joguktól, teljes vagyonelkobzásra ítélték őket, s megtiltották számukra a bírósági jogvédelmet és jogorvoslatot. Természetesen ekkor mindez még megvalósíthatatlannak bizonyult, de Titóék tudatosan készültek a hatalomátvételre. Moša Pijade járt az élen azon alapelvek (1944. április 17.) kidolgozása terén is, amelyekkel a nemzeti és polgári jogokat kívánták szabályozni, ugyanis hazaárulónak nyilvánítottak mindenkit, aki „az ellenség fegyveres erőinél szolgált” - ez képezte egyik alapját az 1944 őszi magyarellenes vérengzésnek is. A jugoszláv kommunisták egy része kezdetben a magyarok teljes (később már csak részleges) kitelepítésének gondolatát is dédelgette, erről a tervéről azonban egy idő után lemondott. A kisebbségek kiűzésének vérgőzös álma Szerbiában jóval korábbi keletű: a németek kitelepítését Nikola Pasié, „a nemzet atyja” már 1918-ban tervbe vette, később a bácskai magyarok és németek Macedóniába telepítésének ötlete merült fel, de ehhez hiányoztak mind az anyagi, mind a politikai feltételek. A szélsőnacionalista Vasa Cubrilovič - Gavrilo Princip terrorista társa -, aki évtizedekkel később immáron köztiszteletben álló akadémikusként majd részt vesz a miloševici törekvések eszmei előkészítésében is, még be sem fejeződik a második világháború, máris részletes tervezetet juttat el Titóékhoz arról, hogy miként szabaduljanak meg a magyaroktól. A magyarok ügyében a kezdeti drákói szigor, és a teljes majd részleges kitelepítési tervek fokozatosan enyhültek, a németek kérdésében azonban az új jugoszláv államvezetés hajthatatlannak bizonyult. Milovan Bilas, azokra az időkre, amikor még ő is a partizánterror egyik legfényesebbre fent kardja volt, öregkorában így emlékezik: „...németjeink anynyira elviselhetetlenekké váltak, hogy a Központi Bizottságban sokszor szóba került a német lakosság kiűzése a mi területeinkről. Persze, lehet, hogy mi meggondoltuk volna magunkat, ha az oroszok, a lengyelek, a csehek már nem határozták volna el a németek kiűzését, és azt részben már nem valósították volna meg. Mi az álláspontunkat ülésezés és eszmecsere nélkül fogadtuk el, mitolyan valamit, amit a ’német bűntettek’ tettek érthetővé és elfogdhatóvá.” Josip Broz Tito az I. Ifjúsági Antifasiszta Kongresszuson, 137
