Bárth János (szerk.): Fakuló színek. A 7. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2008. június 19-20.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2009)
Krupa András: A dunaegyházi szlovák tájház megteremtője és életpályája
petróleumot, ezért önáluk este mindig égett a lámpa. Emiatt sokan összegyűltek estézni náluk. Az itt hallottakat is beszívta magába, melyek szintén befolyásolták későbbi magatartását és szemléletét. így emlékezik: „mindenki szegény volt, pénz nem volt, a szegénységet szegték körbe.” Ugyanis a férfiak első világháborús emléke mellett a nők fontak, varrtak, foltozták a megkopott ruhákat. A gyermekkor szórakozásai és játékai szintén befolyásolták gyűjtésfolyamatát. Maguk készítették akkor még a játékokat, a rongylabdákat. A közeli temető sírjai és maga az utca voltak a nagyszámú 25-30 gyerek játszásának a színhelyei (akkoriban ez a szám nem volt meglepő). Együtt fosztották ki a madárfészkeket, a szőlőben lopták a meggyet, a körtét, a diót, esetleges cukornád csemegéért még a solti határba is átmentek. A gyűjtő szenvedélyének fontos tényezője volt a néha felfokozott érzékenysége, mely kicsi korától kísérte. Kényszeresen tudomásul kellett vennie, hogy olyan nadrágban kell járnia, amit mások már levetettek, a használt sapkája is csak azért van, mert a nagyanyja kendertilolás fejében kapta. Érzékenységének másik fontos jellege a nemzetisége iránti aggódás. Megdöbbenve látja, hogy hiába tanulnak a falujabeliek az óvodáskortól szlovákul, a rapid természetes asszimiláció következtében úgy érzi, hogy 15-20 év múlva senki nem tud közülük majd az anyanyelvén szlovákul. Pedig, gyerekkora óta tudja, hogy aki két nyelven beszél, két embernek felel meg. Pozitív sajátossága, hogy gyerekkorától kezdve mindent alaposan megfigyelt. Vallomása szerint meggyőződött róla, hogy „mindennek van valami haszna, mert mindent az ember készít, életet ad neki. Vagy pedig elrontja, vagy eldobja. Ezt az életet én mindig szerettem: hogyan készítették, mit készítettek, mire és kinek.” Ez a látásmódja féliparosi, félparaszti, de egybetartozó szemléletből fakad, melyet szintén jól kamatoztatott a gyűjtőmunkájában. Ám hirtelen természetű, gyors beszédű volt, s ez azonnali döntésre késztette. Másoktól is elvárta, hogy rögtön reflektáljanak. Van, amikor ez a tulajdonsága jól sikeredik: például feleségét úgy kérte meg második találkozásuk után, hogy azonnal igennel válaszoljon, ha nem dönt nyomban, soha többé nem akart vele találkozni. Boldog házasságban is éltek. Mindez párosult benne a jó értelemben vett exhibicionizmussal. Az iskolában különböző suta tréfákkal, mondásokkal törekedett kitűnni. Miként a gyermekjátékokban is igyekezett magára vonni a figyelmet. Ez talán abból is fakadt, hogy kisebbrendünek érezte magát sorsa miatt. Ez a pozitív szereplési vágy kiegészült benne közlési habitussal. Mindezek a látszólag pejoratív megnyilvánulásai viszont jó szolgálatot tettek mind gyűjtés közben, mind pedig a gyűjtött anyagának népszerűsítésében. Amikor a községben híre ment nagy gyűjteményének, a lakásán rendszeresen keresték fel gyerekcsoportok. S ő szemléletesen, magával ragadóan magyarázta el a tárgyak eredetét, valamikori felhasználásukat. Jó pedagógiai érzékkel az egykori munkafolyamatok közvetlen részesévé tette is őket, megkérvén, hogy ők is próbálják ki a működő eszközöket. A község tanácsi vezetői, a szlovák szövetségbe innen beválasztott országos képviselők a feléledt lokálpatriotizmus hatására úgy döntöttek, hogy létrehozzák náluk is a tájházat, de nem volt hozzá elég anyaguk. Felkeresték tehát Hopka Sándort, hogy a gyűjteményét helyezze át a tájházba. És mintegy kárpótlásul ő és a felesége lett a gondnok. A tájház működtetése előtt tapasztalatcsere céljából elment Békéscsabára és Kiskőrösre, hogy lássa, milyen is a szakmailag jól rendezett emlékház. Ugyanakkor segítettek 154
