Bárth János (szerk.): Fakuló színek. A 7. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2008. június 19-20.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2009)

Gatti Beáta: Csátaljai találkozások. Az együttélés képei egy többnemzetiségű faluban

gyakran kiderült, hogy tulajdonképp a székelyek és a svábok sorsa, fogadtatásuk az idegen közösségekbe nagyon hasonló volt.

„A férjem keresztszülei is kinn élnek Németországban, s mesélték, mikor kimentek, hogy akkor őket úgy fogadták, hogy ungarische Cziganer. És hogy mennyit kellett dolgozniuk, hogy a kinti németség elfogadja őket! Legalább is akkor úgy éreztem, hogy most már a kitelepített németek sokkal jobban megértik a mi helyzetünket, mint akik itt maradtak. ”

„Mi ugyanolyanok vagyunk. Ok is ott kinn cigányok voltak, mink is itt cigányok voltunk. ”

„ Most is van olyan, hogy a németek jönnek haza, megveszik az öreg házakat, földet vesznek. Mindenki csak hazavágyik a szülőhelyére, hiába civilizáltabbak ott kinn (Németországban). ”

A 20. század közepére jellemző mentális különbségek napjainkra elhalványultak. Ma a településen több, eredetileg egy-egy népcsoporthoz köthető szervezet is működik, mint például a Német Kisebbségi Önkormányzat, a Székely Díszítőművészeti Szakkör vagy a Székely Népdalkor. Egyik visszaemlékezőm így vélekedett minderről:

„Megmondom őszintén, hogy a felszín alatt még mindig lehet érezni (a konfliktusokat). Tulajdonképp én most a Székely Kör kapcsán érzem. De az a szomorú, hogy már nem is annyira svábság részéről, inkább a felvidékiek meg a gyomaiak részéről. Nemigen tetszik nekik az, hogy mi egy kicsit többet mozgolódunk. Hogy van a Székely Kör, vannak rendezvények. De én azt mondom, hogy mindenki előtt nyitott az út, mindenki csinálja. E téren azt nem értem meg, hogy például a helyi németség is, gyönyörűen énekelnek, hogy miért nem csinálnak egy dalárdát. Valamikor nagyon jó dalárdájuk volt. De nagyon kirívó dolgot most már nem tapasztalok. Lehet, hogy a tőlem idősebbek ezeket a dolgokat máshogy látják. ”

A székely hagyományőrző csoportok alakulásában, népszerűségében mindenképp szerepe volt az államilag irányított, és részben támogatott népművészeti-és folklórmozgalmaknak is. Ennek egyik példája, hogy a faluban élő hímző asszony, Tamás Menyhértné Lavrik Márta 2005-ben megkapta az erkölcsi és anyagi elismeréssel is járó Népművészet Mestere címet. Látva egymás sikereit és a közösséghez tartozás örömét, előnyeit, egyre népszerűbbek ezek a csoportok.

„Most a székelyeket megint ennyire kiemelik, olyan divatba jöttek. A ... bácsit is nagyon fölkapták most, viszik énekelni, meg a Menyhért bácsi felesége, a Márta néni az iparművész díjat kapott. ”

Ezzel párhuzamosan megfigyelhető azonban az is, hogy mára ezek a közösségek nyitottabb és etnikailag sokszínűbb képet mutatnak (így például a Székely Díszítőművészeti Szakkörnek nem csak bukovinai származásúak tagjai vannak). Ezen hagyományőrző szervezetek közvetítésével valamilyen formában, tudatosan tovább örökítik a hagyományok egy részét, ugyanakkor - a posztmodern ember identitására jellemzően - újra fel is dolgozzák azokat. Azt gondolom, a továbbiakban fontos és aktuális téma lehet ezen közösségek belső működésének és a helyi társadalomban betöltött szerepük vizsgálata.

Tanulmányomat az egyik visszaemlékezőm igen találó gondolatával zárom, ami talán tekinthető a tolerancia és a békés együttélés eredményének is.

„Egyszer a fiamtól megkérdeztem, hogy te mi vagy. S azt mondta, hogy ő magyar. De ha szidják a svábokat, akkor sváb vagyok, és ha szidják a székelyeket, akkor székely vagyok. De ez egy nagyon jó keveredés. Mert a svábok nagyon dolgos, szorgos emberek, a székelyek meg agyafúrtak, furfangosak. "

147