Bárth János (szerk.): Fakuló színek. A 7. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2008. június 19-20.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2009)
Kalmár Zoltán: Pošto je? - Fostos-e? A nyelvismeret fontossága a társadalmi beilleszkedésben
évek, az anyagi jólét, a társadalmi kiegyenlítődés időszaka eredményezte ezt az identitásváltozást, ami a kisebbségek között komoly kötődést jelentett a szocialista Jugoszláviához. A Testvériség - egység jelszó minden állami ünnepségen olvasható volt a transzparenseken, ám hinni igazából csak a nemzetiségiek akartak benne. A létező súrlódásokat igyekeztek elfedni, szőnyeg alá söpörni. A tömbben élő magyarság nyelvismerete azonban vajmi keveset változott, hiszen a közigazgatásban a magyar is hivatalos nyelv volt és még ekkor is szép számban volt a lakosságnak olyan rétege, amelyik alig, vagy egyáltalán nem beszélte a szerb nyelvet. A kisebbség-többség viszonya ezekben az években sem volt felhőtlen, habár a hivatalos politika igyekezett megtorolni a nacionalista kilengéseket. A nyelvismeret hiánya azonban teremtett konfliktus helyzeteket. Ennek egy példáját idézzük. A Zenta - Magyarkanizsa útvonalon közlekedő autóbusz adorjáni megállójában egy idős férfi szállt fel a járműre és Kanizsára kért jegyet a kalauztól. „Dokié putuješ stari?" (Meddig utazol öreg?) „Kanizsára!" A Kanizsa - Kanjiža névalak annyira hasonló, hogy a jegyárusnak nem okozott gondot a jegy kiadása. A rövid beszélgetésnek több fültanúja volt, egy utas hangosan kifejezte rosszallását: „Ako bi ja živela u tuáoj državi, ja bi naučila jezik. ” (Ha én egy másik országban élnék, megtanulnám a nyelvét.) A helyzet fonákságát átérezve a busz sofőrje válaszolt a megjegyzésre: „ Gospodo, čovek ne živi u tudoj zemlji. On je roden u selu, gde nemá srpskog življa! ” (Asszonyom, az ember nem más országában él. O a faluban született, ahol nincs szerb lakosság!) A szerbek nyelvi elkülönülését, ha úgy tetszik bezárkózását Magyarkanizsán nagyban gátolta a városba települők területi elhelyezkedése is. A Szerb utca és a szerb sor ugyan jól elkülönült, szinte szigetet képezett a város területén belül, mégsem tudta eredeti funkcióját maradéktalanul kiteljesíteni, hiszen az együtt megélt kettőszáz esztendő megtette a maga hatását. A 20. század második felének városi építkezései - tömbházak épültek a város különböző pontjain - lehetővé tették a sűrű népességű lakótelepek létrejöttét, de az ipar hiánya miatt a lakosságeltartó erő nem növekedett és így más vidékekről csak elenyésző számban érkeztek idegen ajkúak. Megfigyelhető, hogy az új nyelvi környezethez nem, vagy alig alkalmazkodtak a majd húsz éve városban lakó felnőttek. Merőben más a helyzet ezek gyermekeivel. A magyar gyermekek közé került utódok viszonylag gyorsan, alig néhány év alatt elsajátították a pajtásaiktól hallott nyelvet és ma már tökéletes kétnyelvű felnőttekké váltak. Ennél a generációnál tapasztalható leginkább a nyelvhez kötődő identitásnak a hiánya. Még otthonukban, szerb környezetben is a magyar nyelvet használják, tudván, hogy értik őket a szülők. Az adatközlés is két nyelven zajlott: „Otthon beszélgetünk. A fiam mindig csak magyarul válaszolt. Mondom neki: Kad si kuči, samnom govori srpski, je dobičeš šamar od mene! (Ha itthon vagy velem szerbül beszélj, mert kapsz egy átszállót tőlem!) Mivel gyakorlatilag kétnyelvüek, kettős kötődésüket a lokalitáshoz kapcsolják: kanizsainak vallják magukat.20 Többen közülük helybeli magyarokkal kötöttek házasságot és a város különböző, magyarok által lakott részeiben építettek, vagy vásároltak házat. Az ő kettős identitásuk és tökéletes kétnyelvűségük voltaképpen a nyelv- és identitáscsere irányába mutat.21 A folyamatot némileg megzavarta a menekültek érkezése. Az 1990-es évek közepén az újabb jövevények jelenlétében nem voltak hajlandók magyarul beszélni a város szerb lakói. „Hirtelen mind e felejtett magyarít. Akkó úgy beszédünk, hogy én mondtam 211 BARTHA Csilla 2006. 57. 21 BARTHA Csilla 2006. 64. 137
