Bárth János (szerk.): Fakuló színek. A 7. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2008. június 19-20.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2009)

Székelnyé Kőrösi Ilona: A cigányság a társadalmi munkamegosztásban

(Cigánybírót még az 50-es években is választottak, a városi tanácstól rendszeres díjazást kapott, és eljárt a cigányvárosiak ügyes-bajos dolgaiban.)

Az életmódbeli és munkába állási gondok az 1950-es évektől is jelen voltak a kecskeméti cigányság mindennapi életében. Az 1960-as években ugyan megoldódni látszott egy több évszázados probléma: megszüntették a cigányvárosi telepet, és az ott lakókat egészséges, vízzel és villannyal ellátott téglaházakba költöztették. (Az ott uralkodó higiéniai körülmények a korábbi, többek között 1902-ben tervezett megszüntetéstől kezdve gyakran kerültek napirendre, így az 1930-as és az 1950-es években is. A Cigányvárosban a hatvanas évekig nem volt egészséges ivóvíz, még 1958-ban is mindössze 5 ámyékszék volt az egész telepen, és itt volt a legnagyobb a járványveszély. 1950-ben még 1500 személy élt a Cigány városban.)

A széttelepítés a lakáskörülményekben jelentős előrelépést hozott, a cigányság rendszeres foglalkoztatása azonban továbbra sem volt megoldott. Az 1930-as évek összeírásaiban zenészként, muzsikus cigányként megjelölt személyek és családjaik, leszármazottaik a nagy társadalmi változások következtében egyre nehezebben kaptak munkát, változott a kor, változtak az igények, kevesebb élő cigányzenét igényeltek az emberek, és ez a tendencia napjainkig erősödött. A cigánysághoz kötődő hagyományos kézműves iparok, pl. fémművesség - már korábban elvesztették jelentőségüket. A 20. század folyamán bizonyos munkahelyeken szinte kizárólag csak cigányok dolgoztak, ilyen volt pl. a kecskeméti baromfifeldolgozó, az ötvenes évektől közismeret nevén Bamevál. Vágás, koppasztás, tisztítás volt a feladatuk, és „mellékesen” a tolifeldolgozást is megkapták. A hatvanas években kezdődött fejlesztések, a félautomata gépsorok beállítása miatt sokan elveszették ezt a korábban stabilnak látszó munkalehetőséget. A város nagyobb üzemei közül a Reszelőgyár, a Cipőgyár, a Lakatosipari Vállalat, majd Fémmunkás Vállalat tudott felvenni közülük munkásokat, korlátozott számban. Szezonális munka volt a környező tsz-ekben a gyümölcsszedés, borsószedés és egyéb betakarítási munkák. Alkalmilag még hasznát vehették pl. a vályogvetés tudományának. A házalás, fémgyűjtés, zsibpiaci árusítás csak kevesek számára nyújtott megélhetést. Bizonyos munkákat a cigányság körében élő hiedelemvilág miatt nem vállaltak, pl. a Temetkezési Vállalathoz egyetlen cigány sem jelentkezett munkára. A hatvanas évektől egyre nagyobb súlya lett a cigányság iskolai oktatásban való részvételének. A hajdani cigánytelepet elhagyó, a felemelkedésre és ezzel egyúttal az aszszimilációra törekvők számára létkérdés volt új, tanult szakmák elsajátítása. (A régi világhoz szokott, idősebb generáció tagjai ekkortájt frissítették fel a Cigányvároshoz kötődő szép legendákat, amelyek alapján a város évszázadok óta adósa az itt élő cigányságnak, és a munkanélküli világban ezt az adósságot törleszteni kellene. Kóbor herceg legendáját a hatvanas években Faludi András tette közzé.)10

Minden probléma és feszültség ellenére 1989/90-ig a helyi cigányság helyzete és a társadalmi munkamegosztásban való részvétele biztosabb és nagyobb arányú volt, mint jelenleg. Ma már szinte közhelynek számít a gyakran elhangzó mondat: a rendszerváltás egyik legnagyobb vesztese a cigányság. A szocialista nagyipar szétesése és a munkahelyek megszűnése leghamarabb a legkisebb településeken éreztette hatását, majd folyamatosan elérte a nagyobb városokat is. A Duna-Tisza közén, Bács-Kiskun megyében is nagyarányú jelenkori migráció kezdődött, amelynek egyik fő iránya Kecskemét volt. Az itt élő cigányság létszáma emelkedett, és nőttek a feszültségek is, hiszen a munkalehetőségek, és a cigányok számára adható lakások mennyisége nem nőtt ezzel egyenes arány-10 FALUDI András 1964. 35-43.

130