Bárth János (szerk.): Fakuló színek. A 7. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2008. június 19-20.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2009)
Mód László - Simon András: Interetnikus hatások Bácsfeketehegy (Feketics) szőlő- és borkultúrájában
lője volt. Ez mind 6 helyen, 6 parcellában, a szőlőskertekben. Mikor elment katonának, utána megint elszegődött béresnek, aztán szőlővel ültetett be 2 holdat és 4 és fél hold szőlőből vett húsz hold főidet és tanyát épített. Akkor édesapám megnövelte a szőlőt, s ő még vett 50 hold főidet. Ez mind a szőlőbül lett. Mert azok a parasztok, akik nem tartottak szőlőt vagy gyümölcsöt, azok nagyon szegények voltak.” A II. világháborút követő kollektivizálás azonban kisemmizte a családot. A konfiszkációra (konfiskáció - ’lefoglalás, elkobzás’) 1948-ban került sor: „Tőlünk elvettek 70 hold földet, 4 és fél hold szőlőt, 9000 liter bort, 300 liter pálinkát. Elvették a tanyát” - emlékszik vissza Pál Sándor, majd a családban megőrzött konfiskálási jegyzőkönyvből felolvassa: „7 db 800 literes boroshordó tele borral, 3 db 500 literes boroshordó tele borral, 1 db 1000 literes boroshordó tele borral, szürőkád 1500 literes. Szőlőprés, daráló, puttony...” Aztán hozzáteszi még: „Két daráló és két prés volt. Ezeket a kolhozokba vittek. A kolhozosítással eltűntek a tanyák is.” A II. világháború utáni német kitelepítés és a szerb, montenegrói beköltözés következményeire egy másik, idős helybéli gazda így emlékezett: „Megkapták a német szőlőket, de nem foglalkoztak vele, kihányták mind, akkor kezdett pusztulni. Vagy leszedték a másét. Mi is a feleségem örökölte szőlőről, ami kint volt, távolabb a falu határában, 2-3 kosárral tudtunk csak behozni. Akkor törekedtünk arra, hogy azt elhagyjuk, s helyette itt bent legyen szőlő.” A szőlő művelésének hagyományos módja és munkarendje A szőlőket árok és sövény övezte, ahova egy zárható kapun keresztül lehetett bejutni. A feketicsi szőlőkben többszintes művelés folyt: a sorok közé cseresznye, meggy, körte és alma fákat ültettek, a tőkék között pedig veteményeztek. A múltban elsősorban az ún. bőtermő fajtákat termesztették, amelyek közül említést érdemel a piros és a sárga szlanka, a mirkovacsa (fehér szőlő, hatalmas, akár 1 kg-os fürtökkel), a mézesfehér, a kövidinka és a kadarka. Többségük a mai minőségi elvárásoknak nem felel meg, mert vékony, alkoholban és savakban szegény bort ad, emiatt újabban kiszorulnak a termesztésből. A filoxérának ellenálló, Amerikából behozott direkttermő szőlőfajták közül az otellót termesztették, a minőségi bort adó fajták közül felbukkant a rizling és az oportó (portugiza). A téli hónapokra elsősorban a nagy szemű és kemény héjú kecskecsecsűt rakták el, a fürtöket a padlás vagy kamra hűvösében kötötték, akasztották fel. A telepítés előtt két ásónyom mélyen megforgatták a talajt, ami azt eredményezte, hogy a felső termőréteg került az árkok aljára, ahonnan majd a meggyökeresedő szőlőtőke a tápanyagot magához vette. A ganét télen hordták a szőlősorok közé, majd tavasszal, nyitáskor a földet ráhúzták. Az alacsony művelésű szőlőket seggenülőnek nevezik napjainkban is. A téli hónapokra kapával takarták be a tőkéket, ami védelmet nyújtott a fagyok ellen. A nyitás után a sorok közé szívesen ültettek hagymát, vetettek cukorborsót, sárga- vagy akár marharépát. Metszéskor a tőkéken egy szemre visszavágott csapokat hagytak. Támaszként karókat csak a gyengébb tőkék mellé vertek, egyébként nem igazán használták. Kötözőanyagként sást, raffiát, majd nejlont használtak. A permetezéshez a vizet kutakból nyerték, amit általában 200 literes betonhordókba öntöttek, mertek ki. Miután a kékkűvet (rézgálic) beáztatták, oltott meszet is adagoltak a permetléhez (bordói lé). Volt olyan gazda, aki 2%-os bordói levet használt a peronoszpóra ellen; ez már nagyon erős szemek számított. Nyáron a gyomok irtását nyesővei végezték, amivel köny-11
