Edvi Illés Károly: Emlékeim a szegedi várból (Kecskemét, 2009)
Perbeszédek Rózsa Sándor bűnperében az Aradi Királyi Törvényszék delegált tanácsa előtt Szegeden 1872. december 24-én
sokáig habozott, mert május 11-től november 20-káig semmi bűntettet nem követett el, de végre is kénytelen volt lopni, rabolni, mert más ekéje nem volt, 10,000 forint fogsága előtt kiosztott pénzét pedig nem tudta bevenni, mert a kik kikölcsönözték, vagy elszegényedtek, vagy visszaadását megtagadták, sőt egyik reálőtt midőn kérte. Végezem védbeszédemet. Mielőtt azonban elhallgatnék, engedje meg a t. kir. törvényszék, hogy visszapillantást tegyek a szegedi vár történetére. A t. törvényszék velem együtt tudni fogja, hogy ezen várbeli bűnösök és foglyok csaknem egytől-egyig a tö- redelmesség és megtérésnek a legkétségtelenebb jeleit adták; előttünk az tény, miként a legirtózatosabb bűnöket elkövetett egyének bűntetteiket bámulatos hősiességnek illő odaadással s megadással nem megvallják, hanem mint Benke József ügyvéd társam jegyezte meg, és szívem mélyéből vette ki a szót, meggyónják, s a bűntevő gyakorlatban egy soha sem képzelt látvány nyújtatik, miként rablók, gyilkosok, tolvajok bűntetteiket megbánva töredelmesen, elősorolva, vagy meggyónva, a hosszú börtönnek, sőt magának a halálítéletnek is kétségbeejtő lemondással elébe mennek: ezen látvány a mily fájdalmas általában, épen oly vigasztaló reánk magyarokra nézve, mert tény az, hogy ezen megtért bűnösök és töredelmes gyónók csaknem kizárólag a magyarok; ők azok, kik nem rettegve a halált, nem a hosszú börtön éjszakáját, nyugodtan várják a törvényszék kezéből sorsukat és azon szégyent és szennyfoltot, melyet nemzetöknek vad szilajságuk által okoztak, valóságos megtéréssel vezeklik; el nem fojthatom magamban a szót, habár mondatnék is, hogy meg ne emlékezzem a történetre, hogy mióta fajunk itt Európában megtelepedett, minden intézkedés annak ke- vesbítését eszközölte. A telepítvények épen úgy, mit a belháborúk mindig a magyart fogyasztották, és értem gr. Széchenyinek nagy fájdalmát és kétségbeesését fajunk sorsa felett, midőn kimondani kénytelen volt, az apagyilkosnak is meg kell kegyelmezni, ha magyar, mert oly kevesen vagyunk. Aztán a halálbüntetés már elvesztette czélját, sem nem rettent el, sem nem javíthat. 139
