Bánkiné Molnár Erzsébet (szerk.): Műtárgyak között. Ünnepi kötet a 60 esztendős Laczkó János tiszteletére (Kecskemét, 2008)

Kispálné Lucza Ilona: Emberarcú múzeumi história

132

őrizte, és Ambruskánk hétfejűre volt kiképezve. Maradt a csoki parány, többnyire desszertnek a négyfogásos ebéd után. A négy fogás naponta ismétlődött. Melléfogás, kifogás, ráfogás és nya- fogás. Ezek a fogások hasonlóképpen mindig a piros lábosban készültek, kivétel nélkül mind sötétedés után. Meg is kapták a Zalatnai-féle állandó jelzőt: „Te hitvány, te hitvány, te hitvány!"

A hangulat már roskadófélben volt, amikor a madárkák - nem a vadludak esti szürkületben, azok január 10-én éjjel 11-kor húztak el felettünk - beröppentek a nyitott ajtón. Be is temette őket Jánosunk - no nem a lábosos -, hogy meg ne szökjenek.

Jánosaink éjszakánként is őrködtek, vigyázták az épülő csodát. Lisztes úr a romantikus turistavonattól sem riadt vissza, csakhogy közös gyermekünk szilveszteri bébi lehessen.

A vajúdás utolsó, nehéz óráit áldozatos virrasztással töltöttük.

Zalatnai bábamester ujjai alatt hajnali madárcsicsergésre előbújt az újszülött. A stáb eszeveszett rohanással, vissza sem tekintve, csapot, papot s zöld nadrágot feledve hagyta el a kíméletlen helyszínt.

Másnap, helyesebben még aznap megkeresztelték a gyermeket, szülei gondos nevelőapára bízták, hogy biztosítsa neki a gondtalan, fényes jövőt.

Akkor érttette meg velünk Laczkó János és csapata, hogy a múzeumi területen dolgozni nehéz hűség és nehéz feladat, és hogy Fecske Csabának milyen igaza van:

Ez a te házad is hát a dőlő falnak feszítsd a vállad.