Gyergyádesz László, ifj.: „Csavargó”. Mednyánszky László élete és művészete (Kecskemét, 2007)

Vázlatkönyvi rajz - Mezítlábas figura (1890 k., kát. 25.) Sketch-book drawing - Figure with Bare Feet (around 1890, cat. 25)

csavargó? -, mintha a tenger mélyéről jönnének fel azok a sohasem látott szörnyek, amelyekről hazudós halászok beszélnek...”4i

Szerencsére a kortársak között voltak olyanok is, akik fölismerték a csavargóképek valódi jelentőségét, és a tájképekhez hasonló, bár inkább fordított „lelki önarckép” jellegét, melyben a saját maga „komplementerének” tekintett tiszta, erős, a melankóliát, töprengést messziről sem ismerő embertípus jelenik meg: „Neki benső szükséglet a festés, általa magyarázgatja meg önmagát önmagának. Tükör, amelyből önismeretet merít. (...) Nála az élet összeforrt a festéssel. S míg a közönséges ember talán csak a halálos ágyán foglalkozik kissé a maga belső életével: Mednyánszkynak egész élete ilyen szakadatlan önelemzésből áll.”44 Mindamellett rá jellemző módon önmagáról meglehetősen ritkán festett „külsőleg” portrét (pl. ÖNARCKÉP, kát. 45.). Bár a csavargóportrék pszichoanalitikus jellege tagadhatatlan, a festő bevallottan nem az egyén személyiségjegyeire, hanem az emberi - jelen esetben a csavargó - lét általános vonásainak megjelenítésére teszi a hangsúlyt: „Mihelyt úgy vesszük az embert, ahogyan az örökkévalóságtól jön, és mindent elhagyunk, ami benne időleges, úgy minden egyénben van valami nagy, egy külön világ. Ezért van olyan nagy hatással reánk, mielőtt megismertük volna az időlegest és miután az időlegesről kiderítettük, hogy mennyire fölösleges. Voltaképp minden ember érdekes, nemes és nagy, mihelyt eltekintünk attól, ami benne mellékes, időleges. Minden emberben általános érdekű típus ölt alakot. (...) A régi mesterek, akik sokat megtartottak a primitív gyermekdedségből, csak a lényeget látták az emberekben, és azért ábrázolták őket olyan helyesen.”4'

Mednyánszkynál a színek fiziológiai alapú gondos kiválasztása e képeken is jelentős szerepet töltött be. Különösen szívesen alkalmazott egy agresszív hatású színvariánst: „Van egy rozsdavörös, barnás piszkos-vörös, amely a legnagyobb mértékben izgatja az idegeket. Van ebben a színben valami fenyegető, kivált, ha más, piszkosszürke és meleg színek veszik körül. Ezek a színek zavarosak. Önkéntelenül a legösmertebb állati anyagokra emlékeztetnek, éspedig olyanokra, amelyek az erjedés első stádiumában vannak. (...) A rozsdavörös és a megszáradt, vagy alvadt vér színe lángra gyújtja a már erjedő érzelmeket. A legtöbb ragadozó állatnak ez a színe.”4h E „kolorit-módusz” egyik legismertebb példája a Magyar Nemzeti Galériában őrzött CSAVARGÓFEJ- tanulmány (Sebesült, 1911-1913, vászon, olaj, 61x45 cm). Állatias vonások, az életben maradás ösztöne uralkodik el a fájdalmas arcon, melynek kifejezését nyilvánvalóan jelentősen befolyásolta egy feltételezhetően azt megelőzően lejátszódó jelenet. A csavargóképek közé