Bárth János (szerk.): Szavak szivárványa. A 6. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2005. július 13-14.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2006)
Bárth János: Vándorutak vége
BARTH JANOS VÁNDORUTAK VÉGE Különleges életsorsok, messze nyúló népi kapcsolatok feljegyzései a bácskai Piros falu református halotti anyakönyvében (1788-1810) A közgondolkozás, de még a néprajzi és történeti tudományos kutatói szemlélet is hajlamos arra, hogy a kései feudalizmus XVIII-XIX. századi magyarországi faluját valamiféle bezárkózó települési és társadalmi egységnek fogja fel, amelynek lakói alig léptek át településük határain, és a világról, a Kárpát-medence más tájairól végtelenül keveset tudtak. Ezzel szemben a történeti népélet forrásainak tanulmányozói egyre inkább látják, hogy a kései feudalizmus korában a magyarországi falvak és mezővárosok lakosságának egy része szinte állandóan mozgásban volt. Az emberek jártak-keltek az országban, híreket vittek és hoztak. Az állandó mozgáshoz hozzájárult az a körülmény, hogy a török uralom alól felszabadult területeket újra kellett népesíteni. Az új falvak és városok százainak megszületésében a szervezett telepítés mellett óriási szerep jutott az országon belüli szervezetlen, spontán népmozgásnak. Családok ezrei indultak el felföldi, dunántúli és keleti vármegyékből, hogy a jobb élet reményében új lakóhelyet keressenek maguknak az ország középső, déli területein. Sokan többször is nekivágtak a költözködésnek, vagy gyermekeiket, unokáikat küldték még délebbi tájak felé. Bár a XVIII. századi újranépesedési folyamat népmozgásai többféle költözési utat jelentettek, legjellemzőbb népmozgási iránynak az észak-déli népmozgás hullámzó áradata tekinthető.1 A XVIII. századi észak-déli népmozgás nem csak azt jelentette, hogy valamelyik északibb fekvésű helység néhány lakója hosszú szekerezés után letelepedett egy akár több száz kilométerrel délebbre fekvő helyen, hanem elindította a régi és az új lakóhely hosszú kapcsolatát is. A délre költözött család egyes tagjai vissza-vissza jártak korábbi lakóhelyükre, illetve származási helyükre: örökölni, örökölt vagyont eladni, lakodalmat ülni, feleséget keresni, otthon maradt rokonokat temetni, stb. Egyesek nem találták meg számításukat az új lakóhelyen, ezért visszaköltöztek korábban elhagyott pátriájukba. A hazalátogatók és a visszaköltözők hozták a híreket a távolra szakadtak életéről. Néha az otthon maradottak közül is elindult valaki, hogy felkeresse a távolba szakadt rokonokat, és meggyőződjön a sorsuk jóra fordulást hírelő tudósítások igazáról. A nézelődésre, tapasztalatszerzésre kiváló alkalom nyílt délen vállalt idénymunkák idején. Már az idénymunka helyének kiválasztása, a munkalehetőség megszervezése is összefügghetett az észak-déli migráció korábbi történéseivel. A felföldi munkavállalók legtöbbször arra a déli tájra indultak el idénymunkát, vagyis aratást, cséplést, szénakaszálást végezni, ahol rokonuk, ismerősük lakott. Esetleg maga a távolba szakadt rokon hívta, illetve közvetítette őket. A délen dolgozó idénymunkás a mezőgazdasági tevékenység befejeztével hírek sokaságát vitte felföldi lakóhelyére az elszármazott rokonok, ismerősök életéről. Sok esetben maga is kedvet kapott a költözésre, és családjával együtt áttelepült az idénymunka során megismert területre, mintegy kihasználva az idénymunka idején szerzett információkat, lehetőségeket. 1 BÁRTH János 1993, 1998. 31
