Bárth János (szerk.): Szavak szivárványa. A 6. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2005. július 13-14.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2006)
Mándics Mihály: Egy csávolyi bunyevác család története
MANDICS MIHÁLY EGY CSÁVOLYI BUNYEVÁC CSALÁD TÖRTÉNETE CSALÁDFÁNKRÓL Falualapító őseim földdel rendelkező parasztok voltak. Apai ágon kisnemesek. Ne vegyék szerénytelenségnek, ha megemlítem, nékem, mint autodidakta kutatónak sikerült a Mandich család családfáját - unokáim sorával már a 13. generációt - Erdődy János nyomán a Gutenburg leszármazási vonala alapján felfektetni 1675-2005 között. Ezt tablón be is mutatom. Nem is gondoltam, hogy ily messzire vezet a Mandich család ágaboga, mely elvezetett a határon túli déli végekre. így jutottam el őseim feltételezett szülőföldjére is, amikor Mostar város levéltárában kutattam történetünk után. Ekkor döbbentem rá, hogy a családtörténeti kutatások nehézségei mekkorák a hazai bunyevácok esetében. Előnyöm „csupán” az volt, hogy beszélem a horvát és a szerb nyelvet. A trianoni békeszerződéssel létrejött utódállamokban az adatgyűjtés több szempont miatt is nehéz. Értékes anyagra leltem a szabadkai, az újvidéki és a zombori levéltárakban, valamint Romániában, Temesváron... A volt Bács-Bodrog megyei levéltár egy része Zomborban maradt. Kutatásom során többféle nehézséggel is szembetaláltam magam. Arra sem gondoltam, hogy ily sok utánajárással párosuló kutatómunka ez, melynek alapját édesanyám rézkapcsos, diszes imakönyve adta, mely ki tudja pontosan melyik ősömtől hagyományozódott családunkra. Ma is őrzöm. A bőrkötéses imakönyvtáblán simogató, tapogató ujjak zsírosán fénylő nyoma, ki tudja hány generációt takar. Benne hátsó betétlapjain szüleim szinte „kész családfája” bunyevácul írva. Az adománylevelek, diplomák, mesterlevelek, levelezések, családi levéltárak is sokat segíthetnek. A családtörténet rekonstruálásának legfontosabb írott forrásai azonban az anyakönyvek. A temetői síremléken - apám szándéka szerint - ott díszeleg a tűzzománcból készült színes családi címer, ahogy azt a szabadkai Mandich rokonnál láttuk. Támpontul szolgáltak a nagyszüleimmel való egykori beszélgetésekről készült feljegyzésem is, a szekrényajtó belsejére írt adatok, gyászjelentések, stb. Az emlékezet gyakran torzít, de hasznosítható! Az apai felmenőim mellett az anyai Vidovics és nagyanyai Pataricza és Rudics családokról is sikerült értékes adatokhoz jutnom, sőt a csehszlovák lakosság-csere során falunkba került feleségem - Gelinger és Horváth, ill. Nagy és Kumlicska családjáról is, de ez már egy másik történet. Szlovákiában még több nehézséggel találkoztam. Én voltam a faluban az első bunyevác származású fiú, aki 1950-ben felvidéki magyar lánnyal kötött házasságot. Ma a vegyes házasság már természetes valóság. Mindenesetre furcsa érzés szembesülni több száz éve meghalt őseimmel. Szép számmal akadtak köztük nagyszerű emberek. Egyik fegyverforgató, törökverő lovas vitéz Mandich ősünk (a 73 kötetes Királyok Könyve szerint is) már „harmadik” (VI.) Károlytól kapott 1720-ban nemesi „nobilis” címet címerrel! A megyénként összeállított nemesi listán szép számmal voltak bunyevác családok is! (Csávolyról 74). A nemesi levelek többségét a török kiűzésében szerzett érdemeikért kapták. Néhány bunyevác földbirtokos nemes kivételével a kisnemesekhez tartoztak. A bunyevác nemesség a 18. században jelentős súllyal vett részt Bács-Bodrog vármegye politikai életében. A gyűj267
