Bárth János (szerk.): Szavak szivárványa. A 6. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2005. július 13-14.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2006)
Zorn Antal: Névmagyarosítás Baján és néhány környező településen a XIX-XX. században
bánja. A téeszbe bejáró tagok ugyanis ha kivittek egy lovat jó szerszámokkal háztájijuk megművelésére, estére, fakóhámmal hozták vissza. A megváltozott helyzetbe mégis legjobb volt belenyugodni, s a jelszó az lett, hogy: Ha má ránk kötötték a kolompot, akkor rázzuk. A téeszek nagy állami támogatásokkal, ügyes agronómusokkal (agromónusnak vagy tréfásan ugrómókusnak nevezte őket a nép) ingyenes diák- és honvédségi munkával, gyors gépesítéssel mégiscsak egyre jobb eredményeket értek el. A tagság pedig, a szocialista táborban talán magyar sajátosságnak számító, háztájikban csodákat művelt. Nagyságrendekkel kisebb területen, aránytalanul nagyobb jövedelemre tett szert. Megjelentek a kisiparosok által barkácsolt csettegők, a kétkerekű, emberhúzta háztáji kocsik, a kerékpárokra meg óriási csomagtartókat szereltek. így próbálták az állati igaerő hiányát pótolni. A földszerzés, a földhöz jutás földosztás, öröklés vagy vásárlás révén legtöbb emlékezésben szerepel. A pletyka szerint egy nagygazda mindig arra biztatta béreseit, hogy minden szántáskor legalább egy barázdát szántsanak el a szomszédtól, mert pusztán ezáltal is holdakkal gyarapodik évenként a birtoka. Már a 19. század második felében a több mint tíz esztendeig tartó úrbéri per is azzal a tanulsággal szolgált, hogy a falu közös erővel sem győzhet a társbirtokossággal, a nagybirtokkal szemben.21 A pereskedési kedv azonban a 20. században újból feltámadt, amikor az úgynevezett parti birtokosokat egy mérnök fölvilágosította arról, hogy a Duna sodra által földjeik növekednek, s a növekmény nem a szomszédos akadémiai nagybirtokot illeti. Az évekig elhúzódó pert végül meg is nyerték, de a perköltség többe került, mint az új szerzemény értéke. Az igaztalan vagy annak tartott örökösödés, vagy az, hogy ki tartja el az öregeket, sok családot állított szembe egymással nemzedékeken át. A gyűlölködést egy-egy lakodalom alkalmával azonban föl lehetett függeszteni, illett elmenni a beszélő viszonyban sem lévő rokon gyermekének lagzijába, mert mint egy asszony magyarázta: Most lakodalom van, most nem köll haragudni. Olyan volt ez, mit a középkori treuga Dei. A téesz-szervezéskor a parasztembereknek le kellett mondani arról a termelőeszközről, a földről, ami addig életük értelmét jelentette. Hogyan élték ezt át? Erről szinte minden életrajzban olvashatunk. Többen beszámoltak róla, milyen ravaszságokkal próbálták némely munakeszközüket, hengerüket, kocsijukat megmenteni a közöstől sikertelenül. A lovak azonban többet jelentettek, mint egyszerű munkaeszköz. A ló szinte társa volt a parasztembernek a munkában, akire büszke volt, akivel beszélgetni szokott, és akit természetesen óvott, gondozott. A ló is szerette gazdáját, ragaszkodott hozzá. Ha hosszabb időre igénybe vette a katonaság, gazdái otthon csaknem annyit emlegették, mint egy hadbavonult családtagot. Mesélik, hogy a harmincas években Jelencsity Gáspárék lovait is besorozták, bevonultatták. Néhány hét múlva egy gyakorlatozó honvéd fogatolt tüzérüteg vonult végig a falun. Hirtelen az egyik fogat bekanyarodott Jelencsityék kapuja elé szerkocsistul, ágyústul. A bakon ülő tüzér hiába ütötte-verte a lovakat, azok addig nem mozdultak onnan, amíg nyerítésükkel ki nem hívták gazdájukat. A lovat menthetetlenül be kellett adni. Apósom, míg tehette, háztáji földje megmunkálására mindig régi lovát, a Csillagot hozta ki. Csillag ilyenkor mindig boldognak látszott, mert bizony a közös istállóban közös lónak sokszor túrós (sebes) volt a háta. (Kezdett kialakulnia a cselédmentalitás, a téesz dolgozó már nem paraszt, nincs tulajdonosi tudata, csak mezőgazdasági munkás.) Mondhatjuk embertelenül, nem állathoz méltó módon tartották őket. 21 FEHÉR Zoltán: Bátya életrajza. 73-83. p. Bátya, 1996. 227
