Bárth János (szerk.): Szavak szivárványa. A 6. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2005. július 13-14.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2006)
Pastyik László: A zsablyai magyar nazarénusok eltűnése
délvidéki vérengzésnek.14 Az 1944/1945-ös vérengzés kutatásának buktatói cimű fejezetben olvashatjuk, hogy Bakos Pál az áldozatokat összegező táblázatában ezt irta Pintér Antalról: [november 12-én] „»Nagytata sokadmagával el lett vive a csendőrlaktanyából. Becsére? Nem tudni, hova.« Nagytata soha többé nem került elő. Sokadmagával eltűnt. Egyes hírek szerint a szovjet hadseregnek dolgoztatták őt és a többieket. Nem volt alkalom a keresésére, hiszen a vérengzés Zsablyán 1945. január 29-ig tartott. (...) Ez az említett nagytata Bakos Pál anyai nagyapja volt. Neve Pintér Antal, eltűnésekor a 78. életévében járt. Ilyen idős embereket vittek dolgoztatni?! Bizonyára nem dolgoztatták, hanem kivégezték őket, de nem közölték a hozzátartozókkal. Pintér is háború bűnös volt? Furcsa lenne! Neki ugyanis nagyon szigorú elve volt, hogy semmilyen gyilkoló szerszámot nem vesz a kezébe, senkinek sosem árt, mert tiltja nazarénus hite. Ehhez olyannyira tartotta magát, hogy még hirdette is, mások se tegyék ezt, ami miatt a zsablyai magyar! - rendőrségen hetente jelentkeznie kellett.”15 Pintér Antal Ómorovicán született 1866-ban és 1944. november 12-én eltűnt. Bognár mesterséget tanult s vándorolva Dunagárdonyból került Zsablyára, ahol cséplőgép-tulajdonosként is űzte az ipart. Felesége, Hirtl Julianna ómorovicai vagy csantavéri születésű volt. Házasságuk alatt tizenhárom gyerekük született. Felneveltek négy leányt és egy fiút. A leányokat férjhez adták, és ketten Izabella (Takácsné) és Mária (Ördögné) a húszas évek kivándorlási hullámában Argentínába távozott. A Takács családdal az itthoniak elveszitették a kapcsolatot, de Ördögékkel a testvér, Bakosné (Pintér Rozália) több évtizedes levelezést folytatott. A levelezés töredéke megvan Bakos Pál tulajdonában. Az első világháborúban Pintér Antal és fia katonai szolgálatot teljesített. Az idős nazarénus ember szakács volt, s feltételezzük, hogy úgy maradhatott méletben, hogy emberséges fölöttesei voltak. Hogy milyenek voltak a hívők megmaradási esélyei a nagy világégésben, arról Braun Róbert így ír: „Nem azokra a hősökre gondolok, kik arany és ezüst kitüntetéseket kaptak. Ők legjobb esetben csak bátrak voltak. Azokra, akikre én gondolok, sem arany, sem ezüst kitüntetés nem várt, sőt még hősi halál sem. Csaknem három és fél évig volt egy nazarénus tisztiszolgám. Torontáli tót volt, hétholdas kisgazda, 40 év körüli, nős, ezermester, leleményes és a háborúról való nézete kivételével maga a józan ész. Bevonulásakor megtagadta a fegyvernek kézbevételét. Akkoriban rövidesen bántak el, az ilyen emberekkel. A századparancsnok azonban, egy valaha aktív főhadnagy, humánus ember volt. Maga elé hívatta és fölszólította, hogy vegye át tőle a fegyvert. A fölszólított szerény hangon felelte, hogy nem teheti, mert vallásos meggyőződése tiltja. A főhadnagy újból rászólt:- Ha átveszed a fegyvert és elviszed innen a kaszárnyába, olyan beosztást kapsz, hogy soha többé puskát nem kell kézbe venned. Rövid gondolkodás után kérdezte:- És nem kell vele lőnöm?-Nem. Erre átvette a fegyvert, tisztelgett és megindult a kaszárnya felé. Ekkor odaléptem a főhadnagyhoz és megkértem, hogy ezt az embert tisztiszogául vehessem magamhoz.- Az lesz a legokosabb, legalább teljesen megbízható tisztiszolgád lesz. Úgy is lett. 14 MATUSKA Márton 2004. 201-202. 15 Ua. 122-143. 203
