Bárth János (szerk.): Szavak szivárványa. A 6. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2005. július 13-14.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2006)
Matuska Márton: Így ért véget a kóringyálás
alig két és fél évvel későbbi, csupán a magyarellenes megtorlást figyelembe véve mintegy ezer személyt végeztek ki. A KÓRINGYÁLÁS A helyi magyar - egyben szerb és német - szokások között nyilván a legkülönösebb volt a karácsonyi ünnepekhez kötődő, már említett kóringyálás. Mibenlétének megértéséhez utalni kell néhány alapvető ismeretre. Mindhárom helység vegyes lakosságú volt, de valamennyiben a szerbség élt nagy többségben, ámde mindegyikben olyan tömegben találhattunk magyarokat és németeket is, hogy nemzeti közösségi életet élhettek. Volt templomuk, iskolájuk, művelődési egyesületük, s tartották külön szokásaikat. Ezek között, ha volt is hasonlóság, jellemzőbbek voltak azonban a különbségek, amik megnyilvánultak a mindennapi életükben: ünnepeik ülésében, az öltözködésben, az étkezésben; általában az egyes jeles események megünneplésének lebonyolításában, a lakodalmi, keresztelői, temetési szokásokban. A németek másként készítették, ízesítették disznóvágáskor a gömböcöt, mint a magyarok vagy a szerbek. A babakelengyét másként varrták ki, és más módon adták át. Az eltérések ellenére azonban kialakultak közös szokások is, amelyeknek közös elnevezésük is lehetett. Ennek az állításnak az igazolására említjük a kóringyálást. Nem tartható kizártnak, hogy a kifejezés német eredetű, ahogyan azt egy Újvidéken élő egykori zsablyai német család leszármazottja említette. Szerinte ugyanis a szó alapját a dalkör értelmű Chor-Ring öszszetett német szó képezi.2 Közismert, hogy vallási tekintetben a magyarok legnagyobb része római katolikus vagy református, esetleg evangélikus, ennek folytán a magyarok december 25-én ünnepük a karácsonyt. Velük szemben az ortodox vallású szerbek január 6-án. A három helységben az az általánosan elterjedt szokás alakult ki, hogy a magyarok és a németek karácsonyának szentestéjén, az ünneplők házai előtt, ablakai alatt, a szerb szomszédok gyerekei megjelentek ezzel a bekiabált kérdéssel: „Jel’ slobodno korindati?” [Szabad-e kóringyálni?] És a természetszerűleg következő engedélyadás után énekeket, dalokat, esetleg kisebb jeleneteket is előadtak, hangos „kóringyálással”, vagyis kántálással. Szerbül. Addig-addig kóringyáltak, amíg a házbéliek előjöttek, és gazdagon megvendégelték a gyerekeket. A szokást komolyan kellett venni, illett betartani, mert ha a gyerekek elkerülték valamelyik szomszédot, az haragra adhatott okot, esetleg a már kialakult rossz viszonynak volt a megnyilvánulása. Január 6-án pedig ugyanez megismétlődött a magyar és német gyerekek részéről a szerbek háza előtt: „Szabad-e kóringyálni?” Sajnos, a vidékről elüldözött németek maradéka között már nem sikerült olyan embert felkutatni, aki emlékezett volna a német engedélykérés szavaira. A szerb háziak engedélye után a magyar, illetve német gyerekek énekeltek a maguk karácsonyi énekeiből vagy akár profán dalaiból, s mondtak köszöntő rigmusokat. HOVÁ LETTEK A MAGYAROK CSUROGRÓL, ZSABLYÁRÓL ÉS MOZSORRÓL? Nem csak a kölcsönös kóringyálás szűnt meg. Csurogon és Mozsorban lerombolták a magyarok templomát, felszámolták a temetőjét. Mindhárom helységben megszűnt a 2 A szokásról nyilatkozik Bűn Mátyás a Hová tűntek Zsablyáról a magyarok c. kötetben. VMDP Történelmi Bizottsága, Temerin, 2004. 106-107. 192
