Bárth János (szerk.): Szavak szivárványa. A 6. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2005. július 13-14.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2006)

Rind Melitta: Topolyai gyermekjátékok Zöldy Pál gyűjteményében

Szerémségbe a hódoltság alatt elpusztult, elmenekült magyar lakosság helyére eleinte szerbek és horvátok érkeztek, majd a XVIII. század folyamán megjelentek a német, szlovák, cseh és ukrán telepesek.

Topolya az első telepítési hullám eredményeképpen jött létre. 1750. szeptember 15- én gróf Grassalkovich Antal Csizovszki Ferenc szabadosnak telepítési levelet adott át, melynek értelmében Topolyapusztát legalább 200 magyar és tót (szlovák) pápista (katolikus) családdal telepítse be. Ez volt az újrakezdés időszaka.2

NÉPSZOKÁSOK, GYERMEKÉLET TOPOLYÁN

Egy közösség sajátosságait leginkább a szokások és hiedelmek fejezik ki. Annak ellenére, hogy ezek a nemzedékről nemzedékre hagyományozódó íratlan és mégis kötelező magatartásformák a századok során ki vannak téve a különféle államhatalmi és egyházi tilalmaknak, támadásoknak, a közösség számára annyira életbevágóak, hogy nem hajlandó lemondani róluk.

Valamikor a szokásoknak és hiedelmeknek egész rendszere létezett, és irányította az ember életét születésétől a haláláig. Ma már a parasztság régi szokásai közül teljes pompájában csak néhányat őriz, egy részükre még imitt-amott rátalálni, de legtöbbje már csak az idősebbek emlékezetében él.

A legősibb művészet, a tánc vetkezte le talán leghamarabb századokon áthagyományozódott vonásait. A régit sok településen teljesen kiszorította az új, a máig is legmagyarabb nemzeti táncunknak ismert csárdás.

Ami általános, ami szinte mindenhol megvan, az a csárdás és változatai: a lassú, a frisses, a csalogatós, a mártogatós, valamint a mulatságokat, lakodalmakat záró mars.

„A csárdás - akár ilyen, akár olyan - mindig páros tánc. Általában lassú tempójú kétlépéses motívummal kezdődik, aztán a lányt megforgatják, félfordulós vagy átvetős motívumot alkalmazva cifráznak. A legény néha elengedi párját, „csalogatja”, „mártogatja”, majd újra összekapaszkodnak és a szédülésig forognak.”3 A táncmulatság fő helye a kocsma, a talpalávalót pedig a tamburazenekar szolgáltatja.

Topolyán Morvay János bíró és Nestor Manojlovió jegyző 1859-es jelentésében hasonlókat olvashatunk. „Szórakozásuk a lakodalmaikban és a templomi búcsúikon szinte teljesen azonos: zene, tánc és részegeskedés. A leányok állnak az egyik csoportban, a legények a másikban. Elegendő, hacsak a legény fejével biccent a leánynak, hogy azután órákig sok helyben táncolják a csárdást. Azt is megemlíti, hogy a lakodalomban rigmusokban hívogatnak, meg hogy a mezővárosban egyetlen költő sem született. Ugyanakkor kiemeli, igen nagy az itteniek nótára való hajlama, különösen a gyermekek szeretnek vidám dalokat énekelni.”4

A gyermekek szívesen tanultak a felnőttektől, sokszor utánozták őket. így emlékszik erre Zöldy Pál: „Az apróságok - nem is gondolná az ember - előszeretettel játszottak lakodalmat valódi „vőlegénnyel” és valódi „menyasszonnyal”, és népes vendégsereggel. A lakodalmas nép fő ismertetője a virágdísz, és a gyerekek ezt a momentumot domborították ki az ő kicsi világukban is. Természetesen igénybe vették a kerti és mezei virágokat is. Az orgona, a szarkaláb szirmaiból azonban saját elgondolás szerinti díszek nagyobb értékűek voltak számukra a természetes virágoknál: mert ezeket az ő kicsi kezeik készítették, formálták. Természetesen ez a különös értékelés, megbecsülés csak a

2 HARKAI Imre 2001. 41.

3 PÉNOVÁTZ Antal 1979. 121.

4 HARKAI Imre (szerk.) 2001. 158.

165