Bárth János: Jézus dicsértessék! (Kecskemét, 2006.)

V. AZ EMBERI ÉLET FORDULÓINAK VALLÁSI VONATKOZÁSAI

idősebb férfitestvére vagy nagybátya vállalta a násznagyságot, mert volt gyakorlata a násznagyra váró tennivalókban, tudott násznagyversezeteket, találós kérdéseket, fogékonyságot érzett a tréfálkozásra. Ha végképp nem akadt megfelelő szóbőségü férfi a szűkebb rokonságban, olyan varsági férfit kértek fel násznagynak, aki megfelelő ellenszolgáltatás fejében rendszeresen vállalt násznagyságot. Ilyen násznagykodó férfi volt az 1950-es, 1960-as években az 1926-os születésű tisztási Tifán Bertalan, a XX. század utolsó évtizedeinek megyebírája. Varságon kívül eső helységekben is vállalt násznagyságot, még a varsági szemlélettel Alföld-nek nevezett tájon is.

219 Két kéziratos énekes-verses füzete volt. Egyikbe vallásos énekeket, főleg halotti búcsúztatókat másolt régi énekvezetők, keresztvezetők füzeteiből. A másikba násznagyverseket és névnapköszöntőket gyűjtött. Aki megfogadta násznagynak, két napi szénakaszálással hálálta meg lakodalmi tevékenységét. Ha közeli rokon volt a násznagy, illett egy kicsit több ajándékot adnia a fiatal pár számára, mint amennyit egy átlagos meghívott vendég szokott adni. A távoli rokon, jó ismerős, szomszéd násznagy felkínált ajándékát viszont néha visszaadták, illetve nem fogadták el, mondván: az ajándék-kötelezettséget megszolgálta a násznagyi teendők szorgalmas és kiváló elvégzésével. A Kárpát-medence sok vidékén a XX. század közepén a vőfély a lakodalom „hivatásos", anyagi javakért megfogadható mókamesterének, irányító szervezőjének számított, aki pályafutása alatt rengeteg lakodalomban működött, tevékenykedett. Ezzel szemben Varságon fiatal rokon legénykéket kértek föl a vőfényi teendők ellátására, akik nem lévén „hivatásos" lakodalmi szereplők, nehezebben birkóztak meg a versmondással és az ékesszólással, mint a magyar Alföld száz lakodalmat is végigjárt, rutinosan mókamesterkedő vőfényú. A varsági vőfények legtöbbször a vőlegény és a menyasszony unokatestvérei közül kerültek ki. A népi versezetekben, köszöntőkbenjáratos idősebb férfiaktól tanulták meg, hogy mikor, mit kell mondaniuk. Szerepük is nagyobb lehetett a XIX. század második felében, mint száz évvel később, a XX. században. Orbán Balázs, aki az oroszhegyi lakodalomról hosszadalmas, szép leírást készített, még úgy látta, hogy a „vőfény a lakodalom tótumfactora, s erre mindig a község legügyesebb, legokosabb embere van hivatva"

220 Korábban talán Oroszhegyen, illetve Varságon is voltak „hivatásos" vőfények. (Az 1990-es években, amikor e sorok írója több varsági lakodalomban megfordult, legtöbbször a házasulandók rokonságából választott legényke-vőfénnyekkel találkozott, akik papírról is fölöttébb döcögve adták elő a legszükségesebb és a közönség által jól ismert versezeteket.) A vőfény mellére a megbízói hímzett zsebkendőt tűztek, amelyet feladata elvégeztével megtarthatott magának. Kezében feldíszített botot hordott, amelyet lakodalom hívó pácának, virágos pácának, kankós pácának neveztek. A kankós páca név arra utal, hogy a XX. század közepén még legtöbbször görbebot formájúra hajlított fenyőpálcát díszítettek föl. Előfordult, hogy a díszítetlen görbebotot, kankós pácát a vőfények korábbi lakodalmak vőfényeitöl kölcsönkérték és a menyasszonyos háznál földíszítették. 219 A varságiak a havasokból szemlélve a világot, Alföld alatt Udvarhelyszék nyugati felét és a tőle nyugatra eső Kisküküllö mellékét értették, ahova gyakran jártak fát, faeszközöket, zsindelyt szekerezni. 220 Vö. ORBÁN Balázs 1868-1873. I. 99.