Bárth János: Jézus dicsértessék! (Kecskemét, 2006.)
V. AZ EMBERI ÉLET FORDULÓINAK VALLÁSI VONATKOZÁSAI
A varsági keresztelésekre a mindenkori keresztanya egy kis fehér réklit vitt magával, amelyre előzőleg keresztet hímzett. A keresztelési szertartás alatt a réklit ráterítette a csecsemőre. Utána a kis fehér ruhadarabot gondosan őrizte a család. Feltételezhető, hogy a rékli annak a fehér lepelnek, illetve fehér kendőnek az utóda, amelynek hajdan fontos szerep jutott a kereszteléseknél. 205 A XX. század második felében a keresztelési szándékot általában be kellett jelenteni a papnak. A misék, a keresztelési helyek és a keresztelési időpontok összefüggéseinek sokféle variációja állapítható meg a népi emlékezet alapján. Bizonyára volt olyan időszak, amikor az ünnepélyes nagymise után kereszteltek. Előfordult, hogy a mise alatt a gyereket be sem vitték a templomba, hanem a plébánián hagyták, ahol a plébános szakácsnéja, anyja vagy más nőrokona vigyázott rá. Ez a praktikus megoldás azért volt jó, mert a gyerekkel való bajlódás nem akadályozta a keresztszülőket a gyónásban, áldozásban. Mise után, amikor már kiürült a templom, áthozták a gyereket a plébániáról, és az oltár előtt elvégezték a keresztelési szertartást. Fuvatagos, fergeteges zord télen arra is volt példa, hogy a plébánia fűtött épületében folyt le a szertartás. Az ezredforduló évében az új varsági plébános hideg téli napokon betüzeltetett a sekrestyébe és ott keresztelt. A XX. század utolsó évtizedeiben a legtöbb keresztelési a kicsi mise után, illetve a kicsi mise és a nagymise közötti időben tartották. Ez az időpont azért volt praktikus, mert a keresztelés résztvevői déltájban hosszú gyaloglás után is hazaérhetek, ahol várta őket a keresztelési ebéd. Az ezredfordulóhoz közelítve terjedt el a szombat délutáni keresztelés divatja. Ez azzal függött össze, hogy a városba szakadt rokonok a szabad szombatra való tekintettel részt vehettek rajta. Nyugodtan ülhettek a szintén új divatú szombat esti keresztelői vacsorán. Nem kellett izgatni magukat a visszautazással, mivel e célra rendelkezésükre állt az egész vasárnap. A XX. század második felére emlékező varságiak egybehangzó állítása szerint a gyermek keresztelési ruháját, a gyermekculigát a keresztanya vásárolta és ajándékozta. A legöregebbek úgy vélték, hogy a keresztelői ruha ajándékozása új divatként az 1950-es évek közepén terjedt el. A keresztanya a keresztelő reggelén vitte el a kisgyermekes házhoz a culigát. Felöltöztette a gyermeket. Amikor összegyűltek a keresztelőre menők, a férfiak megittak legalább két pohár pálinkát. Vidám jókívánságok közepette indultak gyalog a templomba. A házból a keresztanya vitte ki a bubát, és a templomba is ő vitte be. A hosszú hegyi utakon azonban a csoport más tagja is vihette. A keresztelőre azok mentek el, akiknek feltétlenül ott kellett lenni, illetve akikre nem volt szükség otthon az ebédfözésnél. Mindenképpen ment a keresztanya és a keresztapa. Esetleg a másodkeresztanya és a esetleg a másodkeresztapa. Legtöbbször a csapattal tartott az apa és a háznál lakó nagyapa. A kor divatja diktálta, hogy az anya ment, vagy otthon maradt. A keresztelésről hazafelé tartva mindazok csatlakoztak a csoporthoz, akik részt vettek a keresztelői ebéden. Következésképp, a csoport nagyobb létszámú volt, mint a templom felé menet. Magába foglalta azokat is, akik a határ ellentétes oldalán laktak, és reggel nem mentek el a kisgyermekes házhoz. Hazaérkezéskor a keresztanya, gyermekkel a kezében, így köszöntött be a házba: MIHÁLYFI Ákos 1926. 73.
