Bárth János: Tájak mezsgyéjén (Kecskemét, 2005)

Községi igazgatás, faluközösségi önigazgatás

köztörténetből ismert párhuzamokon kívül erre következtethetünk az Onódi család perének egyik panaszleveléből.

A kisbíróság közszolgálat lévén, sok elfoglaltsággal járt. A szórványadatokból ezeket nehéz rendszereznünk, ezért inkább csak jelzésszerűen, mondanivalónk illusztrálásaként említünk néhány kötelezettséget. Többször olvashatunk arról, hogy a keceli tanács a kisbírókat küldi rendőrinek mondható feladatok elvégzésére. 1773-ban pl. egy tolvaj cigányt kellett keresniük. 1740-ben az esküdt gazda parancsára a kisbíró ment a hajdúval a dömötöri csárdához, hogy behozza a faluba és kalodába zárja a gazdájától megszökött Závodszky Gyurkát. 1810-ben Borbényi Lőrinc a kisbírókat kergette el, amikor azok bűnös és elítélt fiáért kimentek a házához. Gyuricza Jakab egyik peréről tudjuk, hogy a hatalmával visszaélő bíró lefizette a kisbírókat, hogy nagyobbakat üssenek személyes ellenségére. Eszerint a bírói ítéletek végrehajtása is a kisbírák feladata volt. Természetesen ők serkentették közmunkára az embereket, ők hirdettek, és ők tájékoztatták a falu lakosságát az aktuális közösségi feladatokról, eseményekről. A keceli mészáros 1785. évi kontraktusában meglepetéssel olvashatjuk, hogy a mészárszékben levágott állatok veséje a kisbírókat illeti meg. 1815-ben pénz és két pár csizma volt a kisbírók fizetsége. Ekkor 4 kisbírója volt a falunak. 1787 februárjában a keceli tanács fejenként 15, összesen 45 Ft ideiglenes büntetés fizetésére kötelezte az 1785. évi kisbírókat: Ambrus Mihályt, Halász Pált, Babinecz Csonka Mihályt gondatlanságuk és vigyázatlanságuk miatt. Kisbíróságuk idején ugyanis példátlan eset történt: elveszett a helység ládája.

„A helység szolgái"

E címen azokról az alkalmazottakról írunk, akiket a község rendes évi bérért fogadott meg azért, hogy a falu népét szolgálják a községháza tájékán, a faluban vagy a határban. Az eddig felsorolt tisztségviselőkkel szemben nem vezetők voltak, hanem alkalmazottak, korabeli megnevezésükön, a „helység szolgái", akik e munkájukból éltek. Ide tartozónak számítanak: a kocsis, a szakácsnő, a bakterok, a toronyóra-felvigyázó, a harangozó, a csőszök, a mezőőrök, a hajdú, a hadnagy, a tizedesek. A „szolgák" száma fokozatosan emelkedett, különösen a csőszöké.

Tágabb értelemben a „helység szolgái" voltak a különböző rendű és rangú szakalkalmazottak is, pl. a tanító, az orvos, a borbély, a molnárok, a kocsmárosok, a kovács, a mészáros és a pásztorok többsége. Utóbbiakról a pásztoréletről szóló fejezetünkben írunk.

77