Bárth János: Tájak mezsgyéjén (Kecskemét, 2005)

Jobbágysorban (úrbéri, állami és egyházi kötelezettségek)

kasszába. Az a körülmény, hogy a cenzust nem határozták meg összegszerűen, csak az ekék száma utáni járandóságot vetették papírra, azzal függ össze, hogy a kontraktus születésekor még nem tudták, hogy hány lakost sikerül Kecelre csalogatni, és így nem lehetett meghatározni a méltányos cenzus összegét.

Ezzel a szemponttal nem törődtek a konyhára valók meghatározásánál. Itt a leendő falu szolgáltatásait egységes keretszámokban jelölték meg. E járandóság mennyiségét családonként nehéz lett volna meghatározni, másrészt a kivetett mennyiség megfelelt a falu várható népességszámának. A korabeli szóval „kulináriáknak" nevezett konyhára való ajándékokat azon a címen szedette az érsek, hogy a baromfiból nem kapott tizedet és kilencedet. A konyhára valókat a falu vezetői vetették ki a népre, és összegyűjtve ők juttatták el az érsekségnek Kalocsára, szépen elosztva a különböző sátoros ünnepek alkalmával. Kecel népének együttesen az első szerződés szerint évente az alábbi konyháravalókat kellett szolgáltatni: 3 szopós borjút, 6 szopós malacot, 12 jó pulykát, 18 ludat, 24 kacsát, kappanok helyett 60 „kakaskát", 50 tyúkot és 1 400 friss tojást.

Összefoglalva az 1734. évi keceli telepítő kontraktus tartalmát, megállapíthatjuk, hogy az új falu népe a lehető legkedvezőbb úrbéri viszonyok közé került. A pénzben fizetendő nem magas cenzus, a konyhára való ajándékok és az egyházi tized jelentették minden szolgáltatását. Ezzel szemben a keceliek megkaptak minden kedvezményt, amit akkortájt egy jobbágyfalu megkaphatott. Ez az állapot azonban csak 10 évig tartott.

1745. április 9-én szerződés született Kecel és földesura, Patasics Gábor érsek között. Ez a kontraktus, bár gyakorlatilag a földesúr akaratát érvényesítette, formailag „igazi" szerződésnek látszik, mivel Kecel vezetői is aláírták, és ígérték a benne foglaltak betartását. Érezhető a szerződés szövegéből, és különösen a bevezető és a befejező szövegből, hogy az új kontraktus nagy harcok után, fölöttébb nehezen született meg. A keceliek ragaszkodtak az első tíz évben élvezett szabadságukhoz, az érsekség viszont e kiváltságokat, miután a falu kellő mértékben megnépesedett, már indokolatlannak, sőt a földesúri érdekekkel ütközőnek, gazdaságtalannak, károsnak tartotta. A kegyes hangú bevezető tanulsága szerint a keceliek rendre félremagyarázták az 1734. évi kontraktust. Kedvük szerint értelmezték annak rendelkezéseit. A korabeli megfogalmazás szerint „fejeskedtek", és bátorkodtak uraságukkal „tusakodni". Bátorságuk valószínűleg onnan eredt, hogy nem évszázadok óta egy helyben élő, „betört" jobbágyok voltak, hanem frissen érkezettek és könnyen tovább állók. Sokan bizonyára nehéz jobbágysorsból szöktek ide Kecelre, a szabadság mezejére, és amikor újdonsült szabadságuk veszélyeztetését látták, minden erejükkel harcoltak érte. Az 1745. évi kontraktus bevezetőjében Patasics Gábor érsek - utalván a „fejeskedésekre" - kifejtette, hogy büntetésként vissza kellene vennie a kece48