Bárth János: Tájak mezsgyéjén (Kecskemét, 2005)
A paraszti gazdálkodás
is, ha szó esett róluk. 1781-ben pl. Bótás György a keceli perbe keveredett halasi (szarkási) gulyás sokat emlegette a saját és más pásztorok tanyáját, vagyis pásztorszállását, ugyanekkor egyik mondatában a halasi „Gázon uram tanyájáról" beszélt, ami nyilvánvalóan magánbirtokon álló „igazi" tanya volt már. Az utóbbi fajta halasi és bácskai tanyákat néha szállásként emlegették, amikor a saját pásztorszállásukat tanyának mondták. Pl. 1779-ben a kötélre ítélt Rongy Pál keceli gulyás sokszor emlegette a saját tanyázóhelyét tanyaként, ugyanakkor úgy vélekedett, hogy egy elveszett üsző „talán a halasi szállásokon meg találkozik". Szép emlékét láthatjuk egy 1774. évi perben a tanyázás szónak. Liska István 17 éves keceli gulyásbojtár vallotta: „Tavali esztendőben, mint egy aratás tájban, Keczeli barom mellett Bánegyházi pusztán Halasi határhoz közel Tanyázván többi társaival együtt''... jött hozzájuk egy idegen, aki ... „éjszakai nyugodalomra Tanyájokon maradván...". A fenti tanú egy másik mondata átvezet bennünket a tanya szó helység- névi jelzős, különös jelentésű változatához. Liska István ugyanis nagyon pontosan és ritka körültekintéssel fogalmazott. Úgy emlékezett, hogy a szóban forgó csavargó személy elfogása „1773-dik esztendőben Bánegyházi pusztán Keczeli Gulyások Tanyáján" történt. Ritka nyelvi pontosság! A pásztorok jó része ugyanis a XVIII. század második felében általában úgy beszélt valamely tanyáról, vagyis pásztorszállásról, mintha abból csak egy lenne egy-egy határban. Holott legkevesebb kettő volt: egy a gulyásoknak, egy pedig a csikósoknak. Jellegzetes nyelvi nagyvonalúsággal állunk szemben, amely a beszélt nyelv vetületeként bekerült az úriszéki iratokba is. Gyakran olvashatunk tehát ilyen helymeghatározásokat: „a jankói tanyán", „a Keczeli tanyán”, „a tázlári tanyán". A pásztortanyákat említő perekben gyakran esik szó a pásztorok táplálkozásáról. Legtöbbször lopott vagy jogtalanul levágott állatok húsának evését emlegették, holott a valóságban talán friss húst ettek legkevesebbet. A levágott marhák húsát általában bográcsban főzték meg. A lopott jószág maradékát vízbe szórták, kutyáknak adták vagy elásták. A pásztorfogadási egyezségekből láttuk, hogy a gulyás és a csikós rendszeresen kenyeret, szalonnát, köleskását kapott a falutól. Ezek az ételek jelentették számukra a legfontosabb táplálékot. 1770-ben emlegették az Ökördin legeltető, de a Dömötöri csárdába is el-ellátogató akasztói csikósok tarhonyaevését. Olvashatunk arról is, hogy a gulyás tejet evett. A pásztorok a szabad idejük jelentős részét csárdában töltötték. A számadók könnyen tartózkodtak itt. A bujtárok inkább csak akkor, ha számadójuk elengedte őket, vagy ha szabálytalanul valamelyik kisbojtárra hagyták a nyájat. Különösen sok pásztor fordult meg a nevezetes Dömötöri csárdában. Ide nemcsak a keceli gulyások, csikósok és juhászok jártak, hanem a környékben legeltető más falubeliek is. Sokszor hitelben ittak, vagy 131
