Bárth János: Úz-völgyi magyarok (Kecskemét, 2004.)
A SZÁLLÁS, A HAVASI GAZDÁLKODÁS IDŐSZAKOSAN HASZNÁLT TELEPHELYE
A SZÁLLÁS, A HAVASI GAZDÁLKODÁS IDŐSZAKOSAN HASZNÁLT TELEPHELYE A csíkszentgyörgyi és a csíkbánkfalvi gazdák szállásai az Úz-völgyben Csíkszentgyörgy és Csíkbánkfalva népének havasi kaszálói messze estek a falvaktól. Gyalog vagy szekéren naponta ki- és bejárni a munkaidő és a munkaerő elfecsérlését jelentette volna. Ezért szénacsinálás idején a csíkszentgyörgyi és a csíkbánkfalvi családok apraja-nagyja több napra, esetleg egy-két-három hétre kitelepedett a família havasi kaszálójára. A koranyári szép időnek fölöttébb örvendő székely férfiak, fehérnépek és gyermekek nappal kaszálták, forgatták, gyűjtötték a szénát. Éjjel, és ha rossz idő jött, alkalmi szálláson húzták meg magukat. Valószínűleg valamiféle korai havasi szállás emlékét őrzi a Szállás pataka helynév. A Székelyföld más tájain, pl. Oroszhegy falu varsági határában 168 vagy Zetelaka Küküllőmező nevű havasán és még számos helyen viszonylag tartós faépületekkel: boronafalú kicsi házzal, csűrrel látták el a havasi kaszálón kialakított tartaléktelepülést: a szállást. Csíkszentgyörgy határában is volt példa efféle „fejlett" szállásra, de a népi emlékezet a Felső-Uzvölgyben inkább a természetes enyhelyből vagy kezdetleges alkalmi építményből álló egyszerű nyári tanyázó helyeket idézi fel, ha magánbirtokon létrehozott szállásról esik szó. A szállások legegyszerűbb fajtájának tekinthető az ún. szállásfa alatti pihenőhely. Általában akkor használták ha a családból csak kevesen, 2-3-an és rövid ideig, 2-3 napig tartózkodtak kint a kaszálón. Szállásfának legtöbbször olyan dús lombú, „sürü" fenyőfát, bokros fát szemeltek ki, amely a kaszálón, illetve az irtáskaszáló szélén állt. A védelmet nyújtó fa általában hagyásfának számított, mert az irtás, illetve a kaszálószéli bokortalanítás alkalmával tudatosan nem vágták ki, hogy szállásfaként használhassák. Alsó ágait gondosan lenyesték, hogy könnyen lehessen mozogni alatta. Tövébe kevés szénát szórtak. Arra feküdtek az emberek. A fa alját pihenő-, étkező-, hűsölő-, és éjszakai alvóhelynek egyaránt használták. A sűrű lombozat védett a melegtől és a nem tartós esőtől. A szállásfa alatt kollátfára akasztott üstben főztek. A lombok alatt éjszakázok legtöbbször a tüzet feküdték körbe. A csíkszentgyörgyiek és a bánkfalviak legjellemzőbb havasi szállása olyan kaszálószéli telephely volt, amelyen egy leemelt háztetőre emlékeztető, téglalap alaprajzú, sátor alakú, rövid életű alkalmi építmény nyújtott védelmet a meleg, a hideg és az eső ellen. Az „egy szezonra" készített és a szénacsinálás végén legtöbbször szétbontott gunyhót kalibá-nak nevezték. 168 Vö.: BÁRTH János 200l/a. 96-106., 163-176.
