Bárth János: Úz-völgyi magyarok (Kecskemét, 2004.)

KAPCSOLATOK A KÜLVILÁGGAL

napszámosokat fogadtak. Mindig akadtak olyan férfiak, akik sok építkezésen szerzett tapasztalatuknak köszönhetően az átlagosnál jobban értettek a faházak és a facsürök építéséhez. Közülük hívtak „építésvezetőt", építésirányító „szakértőt" az építkező családok. A XX. század közepén neves „építőmester" hírében állt az egerszéki Farkas György és Farkas Péter Ferenc. 2004 májusában, Egerszéken járva tanulmányoztam a Csinód patakai Fodor Ernő udvarában végzett csürépítést. Az egyre magasló csűr körül napokon át 8-10 férfi serénykedett. Legtöbbjük rokonságban állt az építtető fiatalemberrel. A végzendő müveleteket, pl. a felső falgerendák kötéllel való felhúzását, helyre rakását élénk eszmecsere keretében megbeszélték. A harsány megnyilatkozásokból úgy tünt, hogy mindenki nagyon érti a tennivalókat és a cselekedetek legalkalmasabb módozatait. A szemlélőnek az a benyomása támadt, hogy a fiatal segítők a nagyhangú kiáltásokkal, élénk magyarázatokkal próbálták bizonyítani építőtudásukat, ami a valóságban bizonyára tartalmazott bizonytalanságokat. Kétségtelennek látszott azonban, hogy a műveletek kissé „tudálékos" megbeszélésével, a tennivalók, az alkalmazott módszerek harsány kikiabálásával valóban rögzültek és lassan kézséggé formálódtak ismereteik a csűrépítés tudományában. Ismereteik gyarapítását segítette a csürépítés irányítója, Fodor István, akit az Őrház patakából hívtak el, hogy szaktudásával járuljon hozzá az építés nagy munkájának sikeréhez. A XX. század utolsó évtizedei óta, különösen pedig a XX-XXI. század fordulóján terjed az a gyakorlat, hogy házépítésre, szobafestésre, vízvezetékszerelésre, burkolásra, villanyszerelésre, vagyis az újmódi házak bonyolultabb szakipari munkáira Csíkszentgyörgyről, Csíkszentmártonból hívnak szakképzett vállalkozó iparosokat. A lakóház és a kicsi ház Az Uz-völgyi csángó tanyák lakóházai a XX. század első két harmadában viszonylag kis méretű egyszerű faépületek voltak. A házak növekedése és rohamos átalakulása a XX. század utolsó harmadában következett be. A csángó családok története arról tanúskodik, hogy a XX. század első felében, de még a század középső évtizedeiben is, több népes család lakott hosszú évekig egyosztatú, vagy egy keskeny kamrát és egy lakóhelyiséget magában foglaló kis faházban. Az egyetlen lakóhelységet konyhának és szobának egyaránt használták. Főztek, ettek, aludtak, fontak, faragtak, üldögéltek benne. Előfordult, hogy 7-8 fős család szorongott a néhány négyzetméteres, zsindelytetős faépületben. Régies vonásokat mutatnak azok a házak, amelyek két megközelítőleg egyforma helyiségből állnak és mindkét helyiségük ajtaja az udvarról nyílik.