Bárth János: Úz-völgyi magyarok (Kecskemét, 2004.)

TÁRSADALMASULÁS

Megérkezésünk után, nem sokkal 11 óra előtt a fogadásunkkal megbízott fiatalember meghúzta a harangot. A magas fekvésű temetőből látni lehet a még lakott csobányosi tanyák többségét. Megfigyelhető volt, hogy a harang szavára, mint valami varázsütésre megnyíltak a kerítéskapuk, és a tanyákból kis csoportokban elindultak az emberek a harangláb felé. A temető kapujában nagy Dicsértessékke\ üdvözölték a papot, a kántort és a vendégét. Ahogy elhaladtak az oltárként tisztelt asztal előtt, amelyen akkor már egy talpas fémkereszt is állt, térdet hajtottak és keresztet vetettek. A misére érkezők a temetőben, a sírok között kerestek maguknak állóhelyet. Egyesek leültek a gyöpre. Mise alatt 40 résztvevőt számoltam meg. Mivel Csobányos lakossága már nincs 40 fő, a mise hallgatóinak egy része vendégként volt jelen. Mise után, a beszélgetések során kiderült, hogy a résztvevők között akadt gyimesbükki, moldvai, de még Gyimesből elszármazott sepsiszentgyörgyi is. Többen felidézték, hogy néhány évvel korábban még 110-120 ember állt Szent Bertalan napján a temetőkertben. Állítólag olyan sokan voltak a misén, hogy alig fértek el a sírok között. A fogyatkozást többen azzal magyarázták, hogy a XX. század utolsó két évtizedében sokan elköltöztek Csobányosból. Másrészt 2002-ben Csíkszentgyörgyről és Egerszékről a korábbi évek szokásával ellentétben nem érkezett „keresztalja" a csobányosi búcsúra. Szépen sütött a nap az előző hetek esőzései után és az embereknek „szénát kellett csinálni" vendégeskedés helyett. A temető délnyugati sarka tájékán állt egy nagy fa. Amikor már elég sokan összegyűltek a mise színhelyén, a pap megállt a fa alatt. Ez jeladásnak számított arra, hogy lehet gyónni. Sorban járultak hozzá a gyónni akarók. A gyónó személy és a pap állva beszélgettek. A többi gyónni szándékozó diszkrét távolságból várta, hogy sorra kerüljön. A káplán rövid idő alatt 15 személyt gyóntatott meg, akik a mise alatt meg is áldozhattak. Ez a természetközeiben történő gyóntatás a nagy búcsújáróhelyek gyóntatásait juttatta eszembe. A kegyhelyeken azonban legtöbbször ül a pap, és ha mód van rá, gyóntatórács is kerül a gyónó elé. A csobányosi álló gyóntatás a nagy fa alatt fölöttébb archaikusnak, emberközelinek, természetbe simulónak, a hivatalos egyház nélkülözhetetlennek hitt díszleteitől mentesnek tűnt a szemlélődő etnográfus számára. A gyóntatás alatt a kántor az autó csomagtartójából elővett és lábakra állított hordozható orgonája mögött, a miséző „asztal-oltár" közelében állt és a néppel együtt hangosan rózsafűzért imádkozott. A gyóntatás befejeztével a pap odaállt az alkalmi oltár mögé és misézni kezdett, annak rendje-módja szerint. Mondta a liturgikus szövegeket, prédikált, felmutatta az ostyát és a boros kelyhet, áldoztatott, hirdetett. A nép, amikor kellett, szorgalmasan felelgetett. Látszólag minden úgy történt, mintha a gyulafehérvári katedrálisban, vagy a kolozsvári Szent Mihály