Bárth Dániel - Laczkó János (szerk.): Halmok és havasok. Tanulmányok a hatvan esztendős Bárth János tiszteletére (Kecskemét, 2004)
Történeti források néprajzi megközelítésben - Deáky Zita: A veszettség kérdése Magyarországon a 19. század elején
Ugyanezeket a felvetéseket találjuk meg a kéziratos levéltári forrásokban, esetünkben a hatósági orvosi ügyiratokban is. A 1723-24-es országgyűlés határozata alapján felállították a bécsi udvarnak alárendelt legfőbb közigazgatási kormányzati szervet, a Magyar Királyi Helytartótanácsot. Kijelölt feladata a közigazgatás megszervezése és ellenőrzése volt. Szervezetén belül 1783-ban létrehozták az Egészségügyi Osztályt (Departamentum sanitatis), amelynek jogköre pontosan körülírt volt, és jelentős adminisztratív tevékenységet folytatott. Az Egészségügyi Osztály utasította a vármegyei tiszti főorvosokat, hogy törvényhatóságuk általános egészségügyi viszonyairól negyedéves és éves jelentéseket, járványos időszakokban pedig 8, illetve 14 naponként beszámolókat, helyzetjelentést készítsenek.22 A megyei főorvosi jelentéseknek 1786-tól az 1870-es évekig meghatározott felépítése volt, bár némileg változott az évtizedek során. Általában 15 kérdéskörre kellett válaszolniuk.23 A 15 kérdésből a 3. pontot a veszettségnek, a 4. pontot más állati járványnak (marhavész és lépfene) és az 5. pontot az emberi járványoknak szánták. A veszettség külön rovatot kapott a listán ugyanúgy, mint a nagyállattartással összefüggő, emberre is terjedő betegség, a lépfene. Mégis a veszettség ismertebb volt a lépfenénél nálunk is, és veszélyesebb betegségnek tartották. Úgy vélték, hogy mindenkit fenyegethet, független nemtől, kortól, társadalmi státusztól, akárhol él, akármivel foglalkozik. Ráadásul mindenféle elképzelések, hiedelmek, rémhírek keringtek Európában és nálunk is a kutyák veszettségét előidéző okokról és körülményekről, így elég volt, ha egy kutya megharapott valakit, vagy veszett állattal vagy emberrel érintkezett, máris retteghetett a következményektől. A félelem a betegségtől, a szörnyű kínok képe, a veszélyeztetettség napi gondként, elkerülendő veszedelemként korán bekerült az emberek mindennapi tudatába. Ezt segítette például az is, hogy a városi köztisztasági előírások évszázadok óta a kóbor kutyák kiirtásáról is rendelkeztek, és ennek elvégzésére külön embert alkalmaztak. így az egymást követő generációk ismeretét ugyanazok a félelmek, hiedelmek, balvélekedések és az előforduló tragikus események hírei határozták meg messze átnyúlva a 20. századra is. Mivel az orvostudomány és az állam tehetetlen volt a veszettséggel szemben Európában mindenütt, elismerte ezt azzal is, hogy a 19. század első feléig igyekezett minden használhatónak vélt gyógymódot és szert megismerni, megvizsgálni, hátha elejét tudja venni a járványnak, vagy a betegeket meg lehet szabadítani az iszonyú szenvedéstől. Mivel nálunk is a Helytartótanács Egészségügyi osztálya a 18. század végétől több laikus gyógyítót fölkarolt, és országosan ismertté tett azáltal, hogy szereiket, eljárásaikat az orvosok számára kipróbálásra ajánlotta, hosszú évtizedekre konfliktushelyzetet teremtett az orvosok és a kontárok között. Ugyanis a hivatal az orvosoknak nemcsak a szerek kipróbálását ajánlotta, hanem szigorú meghagyással, az eredményekről rendszeres írásbeli visszajelzést is várt. Ez a helyzet a kontárok számára a felemelkedést, az elismerést, az áhított státuszt ígérte a hivatal, a hatalom 22 FELHŐ Ibolya - VÖRÖS Antal 1961. 258. 23 FELHŐ Ibolya - VÖRÖS Antal 1961. 258.; GORTVAY György 1953. 107. 59
