Bárth Dániel - Laczkó János (szerk.): Halmok és havasok. Tanulmányok a hatvan esztendős Bárth János tiszteletére (Kecskemét, 2004)
Kétvízközi homokszemek - Péter László: Miscellanea Jankovaciana
anyámat és gyermekét látni Veprődre, és vissza Jánoshalmára, át a demarkációs vonalon. Egyszer rájuk is lőttek a szerbek. A demarkációs vonalon Itt járt tehát Márai Sándor is. Április 18-án, nagypénteken keltezett riportját lapjának 24-i száma közölte. „Másfél órai kocsizás után, sártengeren keresztül kiérkeztünk a demarkációs vonalra. Az a sokat emlegetett demarkációs ennyiből áll: négy baka hason fekszik az árokban, és pipázik. A fegyvereket felfektetik az árok partjára, hogy a szurony hegye éppen kilétszik. Szemben, ötszáz vagy hatszáz lépésre pedig négy szerb fekszik hason. Derült és nyugodt a hadi helyzet, kölcsönösen eszükbe sem jut bántani egymást, újságot olvasnak, tüzet raknak, szalonnát pirítanak, s élik a maguk kedélyes, pusztai életét. Állandó az érintkezés a demarkációs vonalon a szerb és magyar katonák között, persze csak akkor, ha a szerb tiszt nincsen kint a vonalon, mert a szerb parancsnokságok szigorúan ügyelnek rá, hogy a mi bakáink ne agitálhassanak az amúgy is bomló hadseregben. A mieink pedig teszik ezt kérés nélkül, szerb és magyar nyelvű röpiratokkal, újságokkal, szép szóval és barátsággal nap nap után dolgozzák meg őket...” Barátkozás a fronton A katonák — vöröskatonák, de hazájukat védték — helyet szorítottak az árokszélen az újságírónak. Egyikük fehér kendőt kötött szuronyára és meglengette. Kisvártatva szemben, meglebbent egy vörös kendő, majd két szerb katona elindult fegyvertelenül a cuppogó sárban feléjük. De hirtelen füttyszó hallatszott, s a szerbek visszarohantak lövészárkukba. Lóháton megjött a tisztjük. Ám amikor visszalovagolt Mélykút felé, négyen is jöttek: négy bácskai, magyarul tudó szerb. Megálltak az árok szélén, lihegve, és kezet nyújtottak. — Jó ünnepeket! — így az egyik. Fogadták a köszönést. — Van-e cigaretta, testvír? — kérdezte a másik. Van — volt a felelet, s adtak is. Hozzá röpiratot. A szerbek a zubbonyuk alá gyűrték, és a szemerkélő esőben elindultak vissza. — Áldjon meg benneteket az Isten — kezeltek el. Márai is elbúcsúzott a katonáktól. Visszatért a faluba, Jánoshalmára, s onnan tovább Kalocsára. Akkor is volt már „autóstop”: négy lány fölkéredzkedett az kocsira. Egyikük, Orján Viktória, Kalocsára tartott: virágot vitt katona udvarlójának... A mozdonyfűtő politikája Kalocsáról a mozdonyon utazott Márai Pestre. „Tizenkét óra hosszat ültem a mozdonyon egy szénrakás tövében és hideg szélben...” A mozdonyvezető szófukar volt, csak a fűtővel tudott szóba elegyedni. Ezt mondta: „Hát tudja: én csak aztat tudom, hogy azelőtt is röggel négykó keltem, osztán befütöttem a kazánt, mikó a Habsburgok vótak. Mög mikó Károlyi vót, akkó is csak befütöttem röggel négykó. Aztán most kumenizmus van, hát én most is csak röggel négykó fűtök be. Mindegy fene az. Mert ha én be nem fűtök, ez a mozdony az atyaistennek se indult el. Tudja?” Ez is egyik tanulsága volt Márai Sándor jánoshalmi riportjának. 455
