Bárth Dániel - Laczkó János (szerk.): Halmok és havasok. Tanulmányok a hatvan esztendős Bárth János tiszteletére (Kecskemét, 2004)
Népesedés–Migráció–Kontinuitás - Ricz Péter: Szabadka és környéke népesedéstörténete a honfoglalástól a XVIII. századig
lyükbe újabb szláv lakosság települt. A XVII. században már túlnyomó többségében szláv településként jegyezhető: Bajmok, Györgyén, Ludas, Madaras, Palics, Tavan- kút, Tompa és Szabadka. A kevés történeti forrás ellenére állítható, hogy a lakosság — bár nehéz körülmények között — tovább ápolta és kinyilvánította vallását. A török megszállás első éveiben a városban kezdetben kevés katolikust kell feltételeznünk, és a szegedi ferencesek is ritkán látogatták a helybeli hívőket. Azonban a vallási élet folytonossága mégsem szakadt meg. Tanúsítják ezt a Szalvatoriánus provincia Ferenc-rendi atyáinak megőrzött feljegyzései (a budapesti Ferences Levéltárban, valamint a szegedi Csongrád Megyei Levéltárban), amelyek szerint Szabatkai Péter szerzetest 1533-ban, Szabatkai Lőrinc gvárdiánt pedig 1535-ben a dunántúli ozorai kolostorban találjuk. Érdekes megjegyezni, hogy a Tolna megyei Ozorát ekkor Török Bálint szabadkai foldesúr birtokolta. A harmadik szerzetes, Szabatkai Bálint 1548-ban Jenő kolostorban teljesítette szolgálatát. Ebben az időben a gvárdiánok életük során több kolostorban látták el a hívők gondviselését, s a feljegyzések is — amelyek később keletkezett másolatok — a Szabadkáról származott szerzetesekről több adatot tartalmaznak. Szabadka és környéke leggyakrabban közvetlenül a szegedi ferencesektől kapta lelki vigaszát, akik kitartásra biztatták és bátorították a sokféle adótól sanyargatott, bujdosó lakosságot. A keresztény lakosságot nemcsak a háború idején, hanem a békeidőben is sok veszedelem fenyegette. A vidéket folyvást járták a portyázó kalandorok, s a fosztogató csoportok elől a lakosság a kiterjedt pusztákra menekült, ahol veremházakban, vagy éppen a Ludasi-tó nádasában rejtőzött el. Azonban ez sem akadályozta meg a szegedi ferencesek állhatatos tevékenységét. Ezért nem meglepő, amikor a szakirodalomban egyebek között ez olvasható: „Hogy Szabadka kath. várossá lett, azt csak a Szegeden élő ferenczrendű atyáknak köszönhetjük. A szegedi salvatoriánusok közt 1650 óta mindig volt, aki ráczul (délszlávul) tudott s azért magukra vállalták a Szabadkára költözött bunyeváczoknak sok-sok fáradsággal és veszedelemmel járó lelki gondozását is.” Szabadka, Ludas és a szomszédos falvak „dalmatái” már nem találnak menedéket a nádas rétekben és a pusztákon sem, ezért bútoraikkal együtt a szegedi konvent kerített falai közé futamodtak, és mintegy hat hónapig a ferences atyák oltalmát élvezték. Egy másik forrás szerint 1686 őszén a ferences Sándor atya vezetésével a megmaradt dalmaták átgázolták Ludas vizét és Szegedre menekültek. A Keresztény Liga (Sancta Liga) szövetséges hadai 1686. szeptember 2-án Buda ostrománál döntő vereséget mértek az ellenségre és az ország egykori fővárosa felszabadult a 145 éves török megszállás alól. Nem sokkal később, szeptember 19-én Koháry ezredes magyarokból álló ezredével bevette Sapatát, vagyis Szabadkát. Megváltásnak érezte a lakosság a császári seregek győzelmét, ennek ellenére a törökök továbbra is veszélyeztették a térséget, és több évre volt szükség a végleges fel- szabadulásig, a megye újjászervezéséig. Az ostrom következtében (vagy utána) Szabadka vára, vagyis palánkja (ahogy a törökök nevezték) kiégett. A központi épületek egy részét a Szegedről áttelepült ferences szerzetesek vették birtokukba. Egy 1689-ből származó leírás szerint „az egykori egy, vagy több emeletre épített török házak romokban dűlőfélben vannak, s 251
