Bárth Dániel - Laczkó János (szerk.): Halmok és havasok. Tanulmányok a hatvan esztendős Bárth János tiszteletére (Kecskemét, 2004)
Népesedés–Migráció–Kontinuitás - Barna Gábor: 18. századi migrációs mozgalmak. Nógrád megyei betelepülők a tiszazugi Csépán
könyvek alapján összeállított településlista ezért már közelebbi, Tápió menti, Heves megyei községeket is jelez. E községekből érkeztek a nem nemes családok ősei. Talán emiatt írhatta Tömörkény István — nem ismervén a község történetét —, hogy a csépaiak nemesek és jászok.68 Ha az itt említett faluk, települések nevét térképre vetítjük, azt látjuk, hogy elsősorban egy Hont és Nógrád megyék határán lévő falucsoport volt a népesség kibocsátó a 18. század közepén. A nagy földrajzi távolság miatt azonban az elszármazott családok és a kibocsátó falvak, azaz az otthon maradt rokon családok kapcsolata gyorsan gyengült. Bizonyos hagyatéki ügyekben ugyan egészen a 19. század közepéig érdekeltek voltak a csépaiak is, ám ezt követően a rokoni szálak elvékonyodtak, majd megszakadtak. A kiköltözés emlékét mindkét helyen a feledés homálya borította, csupán bizonyos mozzanatait őrizte meg a szájhagyomány. A fentiekből feltétlenül kiderül, hogy a község 18. század eleji benépesítésekor ide érkező nemesi családok — a 15. századig visszamenőleg — birtoklási folytonosságot képviselnek. Ezt nemcsak bizonyos írásos emlékek, hanem a népi emlékezet is erősen őrzi. Ezzel összefüggésben ismét fontosnak tartjuk kihangsúlyozni — bár kisnemesekről és nem jobbágyokról van szó —, hogy e családok Nógrád és Hont megye különböző községeiből Csépára költözése nem véletlen esemény, útirány tehát, hanem e birtoklási folytonosság ismeretéből fakadó tudatos leköltözés. S ez vonatkozhat a nem nemesek 17. század végi, de főleg a 18. század eleji Alföldre húzódására is jórészt. Az alföldi települések nagyobb része ugyanis — különösen az Alföld belső illetve északi részén — csak a 15 éves háború alatt, illetve közvetlenül előtte pusztult el. Egy évszázad múlva viszont már nem volt ezen a vidéken török. A családi hagyomány tehát — három generációról van szó — fenntarthatja a menekültek esetében származási helyük emlékét. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a visszatelepülést illetve a letelepedést az Alföldön kapott kedvezmények is elősegíthették. Csépai kutatásaink a 18. századi migrációs folyamatok mai kulturális vetületét is meg tudták rajzolni. A kultúra számtalan jellemzőjéről mutatták ki, hogy valamit megőrzött a kibocsátó terület kultúrájából, azzal rokonságot, hasonlóságot mutat. Természetesen figyelembe kell venni a kulturális jelenségek mögött meghúzódó természet- és gazdaságföldrajzi, antropológiai, nyelvi, állami és egyházi közigazgatási hovatartozás megszabta kereteket is. Erre a kutatás többször felhívta a figyelmet69 és Csépán igyekeztünk a sokszempontú kutatást megvalósítani. Egy-egy közösség kultúráját mindezek a körülmények befolyásolják, meghatározzák, természetesen nem függetlenül a közösség és műveltsége belső alakulásától, s külső kapcsolatrendszereitől, amelyek a közösséget szükebb és tágabb környezetéhez kötik.70 így természetesen igaza van Tálasi Istvánnak — csépai eredményeink is ezt igazolják —, hogy valamennyi alföldi etnikai csoportunknak még népmozgalmi eredetétől 68 TÖMÖRKÉNY István 1911. 93. — A Hont, Nógrád és Heves megyei származás mellett a történeti emlékezet más észak-magyarországi vidékekről is megemlékezik. Így pl. Mészáros Lukács információja szerint érkeztek Zemplén megyéből is telepesek. Gondolhatunk a csizmadia iparáról, vásárairól egykor hires zempléni Gálszécsre (ma Seéovce) és a mind ott, mind pedig Csépán kiterjedt Hawilla családra. Bár a csépai élő családi hagyománya Havrillákat francia eredetűeknek tartja. (Gálszécs, saját gyűjtés) A Havrilla a ruszin nyelvben a Gábor név megjelölése. 69 PALÁD1-KOVÁCS Attila 1980. 68.; BARABÁS Jenő 1963. 72. skk. 70 Vö. ANDRÁSFALVY Bertalan 1980. 78. 228
