Bárth Dániel - Laczkó János (szerk.): Halmok és havasok. Tanulmányok a hatvan esztendős Bárth János tiszteletére (Kecskemét, 2004)
Néprajzi csoportok – Történeti tájak - Bánkiné Molnár Erzsébet: A Jászkun tőkeföld és használata
A tanú még az osztó szavaira is emlékezett, „Eb ossza nem vagyok bolond, hogy magamat a rosszára ejteném a földnek eleget fáradok kegyelmetek mellett”. A sértett fél mégsem fordult a tanácshoz jogorvoslatért, mert „akkor szerették a földet, jó búza termett benne”. A panaszt, minthogy az igaztalan osztás bebizonyosodott a tanács elsőbírósági jogkörben orvosolta s „egyenlő akarattal elvégeztetett, hogy azon földek az első osztály szerint maradgyanak őszig, ősszel pedig ujjonnan elosztatik a szerént mint először is kellett volna” fö A szántóföldön rozsot, kétszeres búzát, tisztabúzát, árpát vagy zabot termeltek. Ahol nyomáskényszer nem volt ott a földminőség és a szokás alakította a gabona- termelést. A fennmaradt források azt valószínűsítik, hogy legtöbben az őszi-tavaszi- ugar forgórendszeres művelést alkalmazták. Az ugar a területi megosztás szerint megfelelt a jobbágyföldek nyomásrendszerében ugarnak nevezett nyomásnak, használata azonban változatosabb. Az ugarföld használatáról településenként a helyi önkormányzat döntött. Birtoklása csak meghatározott időre szólt, valójában helyi rendszer szerinti forgóföldnek tekinthető. Használatát mindig a gazdasági év szükségletéhez igazodva szabályozták. A Kiskunságban inkább kaszálták, olykor kapás növényeknek osztottak belőle. Karcagon fordított az ugar használata, mint a Kiskunságban, többször osztják ki kapások alá, s csak ritkábban hagyják legeltetésre. Az ugarföld használatában, a Jászkunságban nincs olyan szabályosság, mint a kishatárú jobbágyfalvakban. A jászkun települések nagy kiterjedésű határában nem feltétlenül volt szükség az ugar legeltetésére. Legelő bőségesen volt máshol. Ha az ugart legeltették az elsődlegesen a gyengébb minőségű, kimerült föld talajerő visszapótlását, trágyázását szolgálta. Néhány fennmaradt bérleti szerződésből arra következtetünk, hogy az őszi vetés alá évenként háromszor szántottak, a búzát és az árpát őszi szántásba, a zabot tavasziba vetették. A termés átlagosan négy-ötszöröse volt az elvetett magnak. A helyben megtermelt gabonából kevés jutott eladásra, nagyobb részét a tulajdonos családja, az alkalmazott munkaerő és a beszállásolt katonaság felélte.46 47 A tanyás gazdálkodásban aki változtatni akart a termelési szerkezeten, az megtehette. Jól példázza ezt ifj. Almássy Pál esete. Almássy arról panaszkodott, hogy félegyházi földje szántásra nem alkalmas, ezért újabb földet kért. Kérését a tanács visszautasította, mondván, ha a kérelmezőnek nem elég a gabonatermő földje, annak nem a föld terméketlensége vagy csekélysége az oka, hanem az, hogy szállásföldje „ekével élhető jelesebb részét szőlőnek, szilvának, erdőnek, veteményes és dohányos kertnek” fordította, holott „a község már ezelőtt szőlőföldet is (melyet az úr eladott) osztott, s veteményes kertet is juttatott”.48 Almássy példáját kevesen követték, a többség gabonát termelt, amit kaszával arattak, s nyomtatás után veremben vagy hombárban tároltak. A szántóföldi gabonatermesztés intenzívebb kultúrákkal való vegyítésére vagy felváltására csak néhány gazda vállalkozott. A XVIII. század végén belterjes növénytermesztéssel, trágyázással, növényvédelemmel alig foglalkoztak. Az ugar legeltetésével, s a tanya körül tartott, a tarlóra hajtott állatokkal nem csak a takarmá46 SZML Túrkeve Tanúvallomások jkv. 1742-1783. 257. 1756. febr. 22. 47 BKML Kf. It. A 11. C 2. F 4. N°8./1788. 48 BKML Kf. lt. Prot. 7.42./1789. 193
