Bárth Dániel - Laczkó János (szerk.): Halmok és havasok. Tanulmányok a hatvan esztendős Bárth János tiszteletére (Kecskemét, 2004)

Néprajzi csoportok – Történeti tájak - Viga Gyula: Ruszinok a Bodrogközben. Néhány adalék a magyarországi ruszinság 19–20. századi néprajzához

zőgazdasági munkát is megtanulhatott, amire odahaza nem volt módja, s ennek nem elhanyagolható szerepe lehetett abban, hogy a hegyvidéki vándormunkásoknak nem volt ismeretlen a sík vidéki mezőgazdasági technika. Ezen a ponton kimutatható bizonyos hasonlóság a cseregyerek, cserelegény intézményével, az eltérő táji, gazdasági feltételek és társadalmi környezet azonban más kapcsolattípust engedett meg. A szolgagyerekek, szolgalegények esetében cseréről nem volt szó: nem tudunk arról, hogy magyar fiú, legény ment volna ruszin gazdához. Ebben az esetben a munkára nevelés, valamint a korai kenyérkereset volt a meghatározó cél, jóllehet nem vitatható, hogy a nyelv megismerésében, az új környezetben való szocializációban, a mezőgazdasági technika megismerésében számos elem emlékeztet a cseregyerekek lehetőségeire. A ruszin és a magyar vidékek adottsága, de a két népesség egész életminősége is annyira eltérő volt, hogy az nem indokolta a cserét. A ruszinság életmódja, gazdasági és társadalmi státusa, megítélése nem volt modell a magyar parasztok számára, míg fordítva ez egészen egyértelműen kimutatható.16

Kezdetben afféle mindenes cseléd volt a ruszin fiú, aztán önállóbb feladatot is kapott az állatok körül, fuvarban, szántóföldön, attól függően, hogy mennyire volt önálló, s mennyire bízott meg benne a gazda, miként illeszkedett be a parasztcsalád munkamegosztásába.

Adatközlőim, akik olykor a szolgalegények, máskor azok munkaadói voltak, a családnevekről és származási helyekről is informáltak. Bélyben adatközlőm apósa, Morovics nevű szolgalegényként érkezett a faluba az 1920-as években. Oda házasodott, ott élte le az életét, de csak törve beszélt magyarul, imádkozni pedig — görög katolikus volt — csak ruszinul tudott. Körtvélyesbe az 1930-as években egy Pecsko nevű szolgalegény telepedett át. Megnősült, de ő teljesen magyar lett, szinte el is felejtette a ruszin szót. Kaponyán egy Krajnik nevű szolga ragadt meg, Leleszből nősült, végül Bolyban telepedett meg. Őrösben egy Dicsko nevű, valamint egy testvérpár: Mihovics Péter és Sándor voltak szolgák, az utóbbiak Ulicsból jöttek. Zétényben egy Gácsok Mihály nevű szolgára emlékszik adatközlőm: Huszt mellől került a faluba.

Mivel leszármazottak sikerült felkutatni, valamivel többet tudok az egykori ruszin szolgalegény, a Pólyánban élt Mihókánics László életéről, aki a Rónahavas völgyében, Havasközön (ma Ljuta, Ukrajna), Ung megyében született 1924-ben. 6-7 éves korában árvaságra jutott, s akkor a helyi görög katolikus pap vette magához, ő nevelte. 14-15 éves korában, mivel egyre inkább szolgaként tartották, elszökött, s először Ruszka környékén, az Ung-vidéken vállalt munkát. 17 éves lehetett, mikor Pólyánba jött, s először Szimko Józsefhez állt be szolgálni. Meg kell jegyeznem, hogy a Szimko család is ruszin eredetű volt, s Mihókánics félfogadásánál — hasonlóan más esetekhez — lényeges szempont volt, hogy a ruszin szolga görög katolikus családhoz került. Ez a ruszin szolgák esetében alapvető volt, ami segítette a harmonikus együttélést, beilleszkedést a munkaadó családba. Leánya visszaemlékezése szerint, a Szimko család szinte fiukként tartotta Mihókánicsot, s jellemző, hogy a leszármazottak, a két család között ma is szinte rokoni a kapcsolat. Pólyánban nősült meg 1948-ban, a felesége Paszulykás Julianna nevű bolyi magyar lány volt. A má16 A cseregyerekekhez összegzőén: PALÁDI-KOVÁCS Attila 1988. 145-155.

146