Bárth János (szerk.): Bács-Bodrogtól Bács-Kiskunig (Baja-Kecskemét, 2003)
Solymos Ede: Refena, az asszonybál
SÓLYMOS EDE REFENA, AZ ASSZONYBÁL Egy alkalommal Bárth János arról beszélt, hogy a néprajzi gyűjtő évtizedek alatt számtalan olyan adatot jegyez fel, melyek nem tartoznak kutatási témái közé, aztán se ideje, se kedve nincs ahhoz, hogy tovább foglalkozzon velük. A mások számára értékes adatok adattárakban alusszák álmukat. Előadásom témája is egy ilyen véletlenül lejegyzett történet eredménye, azzal a kiegészítéssel, hogy idők során többször, máshol is rákérdeztem a refenára, a bajai bunyevác asszonybálra. Az asszonyok bizonyos alkalmakkor rendezett mulatsága az európai néphagyományban, főleg szláv és német nyelv- területen széles körben ismeretesek voltak. Baján két városrészben találtam meg: az északi Bajaszentistvánon, és a déli Alsóvárosban. Szentistvánról tudni kell, hogy eredetileg Pest megyéhez tartozó önálló község volt, mely a kalocsai érsek pusztájából nőtt ki, mikor a dunaparti Pandúr és Kákony községek szláv lakói átköltöztek. Idővel szinte összenőtt Bajával, ezért 1936-ban a városhoz és Bács-Bodrog megyéhez csatolták. Lakói magyarok, németek és bunyevácok. Az Alsóváros Baja déli része, eredetileg bunyevác földművesek, fuvarosok és hajósok lakták. A XX. század közepéig ezek a népcsoportok megőrizték önállóságukat, ritkán házasodtak össze, mindnek saját kocsmája, saját szokásvilága volt, és a két- vagy háromnyelvűség sem számított ritkaságnak. Az asszonybált, a refenát a szentistváni bunyevácok a farsang előtti napokban rendezték, többnyire csütörtökön, torkos csütörtökön. Azért nem szombaton, mert akkor vasárnap álmosak lettek volna a misére. Az öregek elmondása szerint 25-30 családos asszony állt össze, kibéreltek egy házat, ott jöttek össze. Enni- és innivalót vittek magukkal, számítva a tamburásokra is, a kivételes férfiakra, akik ott lehettek. A férjek ilyenkor ellátták a házimunkát, az állatokat, vigyáztak a gyerekekre, esetleg - későbbi időkben, mikor már kocsmában tartották - éjszaka bekopogtak az ablakon, és pénzt adtak be az asszonynak. Az asszonyok maszkáknak öltöztek, mert az nem lesz beteg, aki felöltözik. A leggyakoribb volt a menyasszony-vőlegény, a cigányasszony, cigányember, arcukat belisztezték, bekormozták, esetleg szilvalekvárral kenték be, sőt erre még tollat is ragasztottak. Egyes öregasszonyok kislánynak öltöztek, és úgy is viselkedtek, szaladgáltak, elbújtak stb. Éjfélkor pokrócot terítettek a földre, mindenki kirakta amit hozott, megvacsoráztak, de előfordult, hogy ott főztek paprikást. Hajnalig, reggelig tartott a mulatság, s olyankor még zenével kísértették haza magukat. Férfi - a zenészeket kivéve - nem léphetett be, ha megpróbálta, meztelenre vetkőz- tetve lökték ki az ajtón, utána dobva ruháit. Közismert történet, hogy egy fiatal csendőr került a faluba. A parancsnok ismertette vele a szokást, de ő mégis megpróbált bemenni. Másnap panaszt tett, de parancsnoka csak annyit mondott: figyelmeztettelek. Állítólag a háború után orosz katonákkal is megtették ugyanezt. Az éneklés, tánc mellett gyakori volt a halottsiratás. Egy asszony volt a halott, egy másik a pap, harmadik a kántor. Ezek férfinak öltöztek, vállukra fehér szoknyát húztak, 181
