Bárth János: Varság, a székely tanyaközség (Kecskemét, 2001.)
6. A SZÓRT TELEPHELYEK NÉPRAJZI ARCULATA
megszerzett erdőség legmagasabb részén irtáskaszálót alakított ki és szállást hozott létre. Az 1910-es években már gyermekei: Tófalvi Nyakas Sándor és Tófalvi Nyakas Salamon használták az irtást. Az 1930-as években unokái követték a szálláshasználatban. Közben az irtáskaszáló folyamatosan terebélyesedett. Két fenyőkúti férfi, akiket a Salamon-ági örökösök fogadtak meg bérért, folyamatosan vágta az irtás szélén a bükkfákat. A kivágott fából millér-t rakva faszenet égettek. Egy kalibában laktak a szénégető hely közelében. A kész faszenet a tulajdonos család egyik tagja értékesítette Szentkeresztbányán, valamint Segesvár környéki kovácsműhelyekben és malmokban. A földben maradt tuskókat, csutakokat a pásztorkodó gyerekek szórakozásból kiégették. így tökéletesedett a kaszáló. Az Asottútteteje nevű irtáskaszálóról varsági kutatásaim során hallottam először. 1992. május 21-én varsági kísérettel, Varság felől közelítve a Küküllőtől emelkedő terepen, erdei gyalogtúrával sikerült eljutnom a sokszor emlegetett magas tisztásra. A nagyjából ovális alakú, 600 méter hosszú és 300 méter széles irtás egy hegy tetején, hatalmas fenyő- és bükkerdő közepén terül el. Déli felének közepe táján árválkodik egy 20x11 méteres elhagyott csür. Mellette egy 9x6 méteres hajdani kis faépület alapjai látszanak. A csűr mögötti mély völgy túloldalán egy forrás vize buzog. Az ovális alakú kaszáló északi fele nyugati irányba erősen kiöblösödik. Az öblösödésben egy hajdani csűr és egy kis faház alapjai láthatók. Nyilvánvaló tehát, hogy a XX. században hosszú időn át két gazdaság birtokolta az irtást. A két gazdaság két szállást tartott. A két telephelyről egyaránt meg lehetett közelíteni az állatok itatására használt forrást. 1992-ben a kaszálón már látszott, hogy régen nem kaszálták. Északi részén az elvadulás, a visszaerdősödés biztos jeleként kis fenyőfák sokasága bokrosodott. Az irtáskaszáló hajdani használatáról 1992-ben már Varságon is kaptam némi tájékoztatást. Később, különösen 1995-ben Korondon sikerült bővebben tájékozódnom a Nyakas Tófalvi família távoli szállástartásáról. Kiderült, hogy István Lajos korondi néprajzi gyűjtő 1933 nyarán esztrenga-hajtó gyermekként szolgált Ásottúttetején. Személyes emlékeit adatközlőként szívesen elevenítette föl a messziről jött néprajzkutatónak. A közlések alapján úgy látszik, hogy az Asottútteteje nevű irtáskaszáló és a rajta kialakított szállás, illetve szállások használatának többféle formája követte egymást a XX. században. Halvány emlékfoszlányok alapján gyanítható, hogy a XX. század elején, öreg Tófalvi Nyakas Sándor idejében, az ásottúttetejei szállást úgy használták, mint a távoli hegyi irtáskaszálók családi szállásait évszázadokon át. Nyaranta szénát kaszáltak az irtáson. A „szénacsinálók" a szálláson létrehozott faépületben húzták meg magukat éjszakánként és rossz idő esetén. A szénát vagy hazahordták, vagy nagy távolság és rossz útviszonyok esetén télen a helyszínen feletették a teleltetett állatokkal. Ennek a korai korszaknak fontos és nagyon figyelemre méltó sajátossága, hogy öreg Tófalvi Nyakas Sándornak, mint korondi gazdának három telepe volt: egy beltelke és háza Korond falu belterületén, egy tanyája Fenyőkúton, egy irtása és szállása Ásottúttetején. A három telep egyidőben létezett, és kölcsönösen kiegészítette egymást. Öreg Tófalvi Nyakas Sándor a XIX-XX. század fordulója tájékán a
