Bánkiné Molnár Erzsébet (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 13. 2008-2009 (Kecskemét, 2010)
I. Muzeológusok, gyűjtők, adatközlők - Kelemen Áron: Muzeológus – fényképezőgéppel
Kelemen Áron Muzeológus - fényképezőgéppel Sultis Lászlóval 2000-ben a Bártfai-hagyaték üvegnegatív]'ainak előhívásakor és a többhetes fotógyűjtemény-labor ingázások közben nem egyszer akadt meg a szemünk Sólymos Ede negatívjain vagy pozitív papírképein. Tudtuk, hogy nagyon sok képet készített, és hallottuk, hogy - egy-két jól ismert fotóján kívül - találhatunk még „érdekes felvételeket”. Találtunk. Rögtön jött az ötlet, hogy rendezni kellene egy kisebb kiállítást Sólymos Ede válogatott fotográfiáiból a „lovarda”, vagyis a halászati kiállítás nagy terme melletti kisebb kiállítóhelyen. Mivel a Deák utcai emeleti kiállítás tere háromfelé osztott, nincsenek elzárva egymástól, és könnyed az átjárhatóságuk. Nem állt szándékunkban feliratozni a képeket, és úgy döntöttünk, hogy a válogatást csak az egyéni ízlésünk fogja irányítani, a kiállított képek számát pedig csak a terem nagysága fogja megszabni. Ezt Ede bácsi sem ellenezte. Mégis a több éve megrendezett kiállításról e megkésett írás egyben egy formája is a megemlékezésnek, amely talán nem a legismertebb - és szakmailag tudom, nem is fajsúlyosabb - oldaláról közelíti meg Sólymos Edét és hagyatékát. Információforrás, művészi produktum, etnofotó; ezen területek határkérdéseit érintve elsődleges szándékom, hogy bepillantást nyújtsak a nagy néprajzos kis fotómüvészetébe. Jelen írás mellékletében szereplő képek (egy hatalmas anyag szelektálás utáni nagy mennyiségének a töredéke csupán) olyan fotók, melyek a múzeumi gyakorlatban elsősorban mint a néprajzi, helytörténeti jellegű írások kísérő tárgyaiként szerepelnek. Mégis csak a közlés formája, és készítőjüknek érzékeny, de mindenfajta műviségtől mentes látásmódja miatt emelkednek ki a gyűjtemény többségben „pusztán” dokumentáló fényképei közül. Az itt bemutatott képek szelektálása nem is lehet más, mint önkényes, a válogatás szempontja pedig elsősorban a rámutatással szemben - persze ez nem értékelő aktus - közvetítés, ábrázolás. A jelentős mennyiségű anyag közül itt csak párat emelek ki, melyek közül jó néhány szerepelt a 2001-es Hej halászok, halászok... c. kiállítás képei között. Annak idején nem gondoltuk át, de már akkor felvetett kérdéseket a tárlat, de furcsa mód „működött” ez az ad hoc jelleggel összerakott kiállítás. Az általános hierarchiában ugyan a tárgy felmagasztosul, és a fénykép ennek rendelődik alá, de korunkban ez a tendencia változást mutat. Elég, ha csak egy pillantást vetünk az egyre könnyebben hozzáférhető technikai apparátusra, a különböző médiumokra és a temérdek „vizuálnaplóra”. A múzeumok, mint kultúraközvetítő intézmények egy olyan társadalmi kontextusban kell, hogy működjenek, ahol - és itt kultúrtörténeti, szociológiai közhelyekről beszélünk - a képi közvetítés egyre inkább előtérbe lép a hagyományos formákkal szemben. 47
