Bánkiné Molnár Erzsébet (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 13. 2008-2009 (Kecskemét, 2010)
IV. Múzeumi kutatások - Váczi Mária: Játék és játszás magyar költők verseiben – Kosztolányi Dezső
Váczi Mária: Játék és játszás magyar költők verseiben - Kosztolányi Dezső a szőnyegre. Jutalmul megehetem a kiflit is s a cukorkákat is, ezzel példázva, hogy az irodalom esetleg tápláló is lehet és édes is. ”13 (Móra Ferenc jégvirágok mezejébe karcolt fordított S-e, Kosztolányi Dezső kifli S-e vajon nem azt sugallja-e, hogy vannak, kik már gyermekként megkapják a félvégtelent, hogy műveikkel tegyék majd teljessé?) Nincs még két esztendős, amikor megszületik öccse, Árpád. A családi legenda úgy tartja, ekkor szólalt meg először, a keserű orvosságot beadó nagypapának mondta, „Jaj, de lösz. ”14 Féltékeny az új jövevényre, de rettegve félti, amikor kistestvére hároméves korában elkóborol, bár megkerül, leikébe mégis beül a félelem, hogy aki eltűnik, az meg is halhat. Egyszer, amikor játszottak, véletlenül beleesett az esővizet tároló hordóba. „Semmi baja se lett, az asztalra ültették, lehúzták róla a csuromvizes cipőt, ruhát, s ő sápadtan kérdezgette édesanyjától: - Nem haltam meg? Ugye, nem haltam meg? Ne sírj, Anyikám - törölgette anyja mosolygó szemét. — Ne sírj, ugye, nem haltam meg?”15 Tíz éves koráig beteges, ideges kisfiú, aki a legteljesebb mértékben igényelte és lekötötte a családtagok figyelmét. A rajongva szeretett nagyapa halála után súlyos állapotba került, több napig volt eszméletlen; meggyógyult, úgy tűnt, teljesen, de halálfélelme nem enyhült. Egész életét, alkotói mentalitását meghatározta a nemléthez való viszonya, melyet önmagának így fogalmazott meg: „Engem igazán midig csak egy dolog érdekelt: a halál. Más nem. Azóta vagyok ember, mióta nagyapámat láttam holtan, tízéves koromban, akit talán a legjobban szerettem ekkor. Költő, művész, gondolkozó is csak azóta vagyok... Ha nem lenne halál, művészet se lenne. ”16 Mit jelentett számára a gyermekkor? Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a porcukor az abroszon a hó. 1904-ben Bécsben tanul, innen ír levelet barátjának, Babits Mihálynak november 20-án, hogy megossza vele a megtalált múlt felett érzett örömét: „ ...Heracleitos mondja: az ember sorsa az ember jelleme; de hol van az ember sorsa: a múltban! Létünk minden gyökérszála oda kapaszkodik, nevelésünk onnan kaptuk, első benyomásainkat onnan szereztük. Nem tudom miért, de én fanatikusa lettem az eltűnt időnek. Gondolatok és hangulatok bántanak. Mindég arról álmodok, hogy gyerek vagyok s oly érzelmeket érzek ilyenkor, amelyeket kifejezni sohase tudok, de mindég vigaszt merítek belőlük. 13 KOSZTOLÁNYI Dezsőné 1990. 14. 14 KOSZTOLÁNYI Dezsőné 1990. 15. 15 KOSZTOLÁNYI Dezsőné 1990. 16. 16 KOSZTOLÁNYI Dezsőné 1990. 19. 182
