Bánkiné Molnár Erzsébet (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 13. 2008-2009 (Kecskemét, 2010)
IV. Múzeumi kutatások - Bereznai Zsuzsanna–Schőn Mária: A népszokások tárgyai a hajósi sváboknál
Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében lap (randa Huat), fekete csizma vagy csukott szandál (schwazi Tschischama odr zuini Sandal), hozzá hófehér vigonyazokni tiszta pamutból (schneewaißi Vigogna- sock). A vőlegényi kabát belső gomblyukába egy piros szalag volt duplán befűzve, belül elbújtatva, a húszcentis vége lógott ki a kabát alól. Ez a piros szalag pedig a vőlegénység jele volt. Az utolsó lakodalmi hívogatás után, közvetlenül a lakodalom előtti napon a vőlegény és egy csutorás legény, a koszorús legény, más néven a vőfély még egyszer meghívtak mindenkit a lakodalomba. A vőlegény a mellén, a koszorús legény pedig a kalapjába tűzve viselték a virágot ez alkalommal. Hajóson nem volt külön lajstrom arra vonatkozóan, hogy mi mindent kellett tartalmaznia a különböző társadalmi helyzetű menyasszonynak. Hajóson a lány nem férjhez ment, azaz nem a vőlegény családjához költözött, hanem többnyire a vőlegény költözött a menyasszony családjához. A szegény leányok többnyire maguk keresték meg a stafirungra valót: elmentek szolgálni módos paraszti vagy polgári házakhoz a falun belül vagy a falu határán túl. A lakodalom előkészületei során külön lakodalmi kenyeret (Hochzaitbrot) sütöttek vagy süttettek, mely különbözött a házikenyértől. Nem volt olyan magas, mint a házi, mert akkor nem lehetett volna szépen szeletelni. A lakodalmi bor (Hochzait- wei) a legjobb borok közül került ki. A legjobb bor mindig a menyasszony asztalára került. Az előkészületek során a lányok feladata volt az, hogy befonják a koszorús legény csutoráját és néhány poharat rozmaringgal. Ezen kívül el kellett készíteniük a 10-15 centis rozmaringokat, melyekre különféle színű selyem szalagocskákat kötöttek. Amikor a lakodalom napján érkeztek a vendégek, a koszorúslány mindenki kezébe adott egyet. A lakodalom idején mindvégig viselték. Az oltár előtt a menyasszony zsebkendőt és rózsafüzért tartott a kezében, valamint egy apró, csigavonalszerűen feltekert rózsaszín gyertyát, viasztekercset (Wachsstock), melyet a keresztanya vitt az esküvőre. Az esküvőre a menyasszony vitt egy almát, melybe egy fél méter hosszú, szélesen szétálló rozmaring (doscheg rozmaring) volt beledugva, színes szalagokkal díszítve. Sok esetben a koszorús lány kezében is volt ilyen alma vagy birsalma. A XX. században már szinte mindenkinek volt az esküvőn karikagyűrűje: 10-20 filléres olcsó karika vagy ezüst- és aranygyűrű. Csak az esküvőn viselték. Éjfélkor levették és kitáncolták a menyasszony koszorúját, és a fejére tették a fityulát (Hauba). Majd a menyasszony átöltözött menyecskeruhába. A hajósi sváb parasztok közül a XX. század első felében csak kevesen engedhették meg maguknak, hogy fényképen örökítsék meg az esküvőt és a lakodalom eseményeit. A menyasszonyi koszorút meg a vőlegényi csokrot az esküvői fényképpel együtt gyakran beletették egy Kranzkäschtlibe, azaz egy üvegezett fali szekrénykébe. A halállal kapcsolatos szokástárgyak a hajósi svábok halálképének kifejezési formái és a szokások kitüntetett szereppel rendelkező eszközei. A halál elhárításának (Todvatraiba ’halálelhaj tás/halálelűzés V a szokása a húsvét hétfőhöz kötődik. Bábut formáltak pálcikából és szalmából, majd meggyújtották az udvaron. Közben az emberek kívánságokat fogalmazhattak meg. Általában azt kívánták, hogy a halált a szél vigye el. Az emberek hittek abban, hogy ha a lángok 171
