Bánkiné Molnár Erzsébet - Bereznai Zsuzsa (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 11-12. (2006-2007) (Kecskemét, 2008)
2006 - I. Múzeumpedagógia, múzeumi marketing, múzeumi tudományok - Somogyvári Ágnes: Múzeumról, kiállításokról, múzeumpedagógiáról – személyesen
Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében szíthető ki és így lenne kiállítható, kevés a fémanyag és egyáltalán kevés olyan tárgy került elő, ami formájával, anyagával, megmunkálásával a szakembereken túl, a kiállításlátogatók érdeklődését is felkeltené és két teremnyi vitrint megtöltene. Ezért döntöttünk úgy a kiállítás másik rendezőjével, Székely Györggyel, hogy két részre bontjuk a kiállítást. Az első része az úgymond hagyományos vitrines kiállítás, itt helyeztük el az információs táblákat és a vitrinekben az edénytöredékeket, mintegy bemutatva azt is, hogy milyen módon kerülnek elő az egykori használati tárgyak. A másik helyiségben pedig felépítettünk egy Árpád-korihoz hasonló házat. Az első terem padlójának megemelésével sikerült a földbe mélyített ház teljes illúzióját keltenünk. Azokat az anyagokat használtuk az építésnél, amit egykor is használhattak, és találtunk két ügyes mesterembert - Kis Lászlót és Szekeres Lászlót - akik az egykorihoz nagyon hasonló technikával készítették el a házat. Az ő érdemük, hogy ez a ház még ma is áll, a házzal együtt természetesen a kiállítás is, a háznak, ahogy hallom nagy a forgalma, szívesen tartanak ott rendhagyó órákat is. Gondolom, erről Mészáros Márta többet tudna mondani. Ahhoz, hogy a tárgyak kézbe vehetőek legyenek, néhány jellegzetes Árpád-kori edény másolatát is elkészíttettük. (Bár némelyik edényen van egy kis Hallstatt-beütés is.) Ez a két kis teremre kiterjedő kiállítás mindössze néhány százezer forintból készült el, házilagos kivitelezéssel. Viszont úgy gondolom, hogy egy ennél nagyobb kiállítás vagy állandó kiállítás, amely a hagyományos elemeken túl más elemeket is felhasznál, újszerűén jeleníti meg a régészeti jelenségeket, már nem kivitelezhető házilag. Itt jutottunk el arra a pontra, amelyet eddig sikeresen elkerültem, de most már nem kerülhetem meg, ez a pénz kérdése. Addig, amíg a múzeumok alulfinanszírozottak, s csak bizonytalan végeredményű pályázatokon lehet kiállításokra pénzt nyerni, és akkor sem annyit, amennyi egy jó színvonalú kiállítás megvalósításához szükséges, nem igazán lehet a hagyományostól gyökeresen eltérő, a mai rendszeres látogatókon túl nagyobb tömegeket megmozgató kiállítást létrehozni. A mai kor gyermeke és embere már nem tárgyakkal telerakott vitrint akar látni, hanem tágas tereket, ahol a figyelmet felhívó pontokon helyezik el tárgyakat. A tárgyak mellett esetleg találhat egy kézbe vehető, az eredetivel megegyező másolatot, a közelben ott áll egy érintő képernyő, ahol kedvére keresgélhet a látogató a kiállításhoz illeszkedő témákban, egy másik teremben filmen jelenítik meg azt a világot, amelyről a kiállítás szól, és még lehetne sorolni tovább. Mindezek megvalósítása pedig igen komoly költségeket jelent. Kezdve a látványtervezővel, aki megteremti a kiállítási térben a rendet és a harmóniát, hiszen ennek a megteremtése nem csak adottság függvénye, hanem a megtanulható szakma eredménye is lehet, nem szükségszerűen bír minden muzeológus ilyen adottságokkal és ilyen elsajátított tudással, folytatva a nem feltétlenül fal mellé állított vitrinekkel, a tárlók és kiállítási tér burkolásával és még ezernyi dologgal, amely ahhoz kell, hogy egy kiállítás álljon. És - itt visszautalok a kiskunfélegyházi kiállításra - kell egy jó múzeumpedagógus is, aki életben tartja a kiállítást. Mindez nagyon sok pénzbe kerül, s ez egy alulfinanszírozott kultúra vegetáló múzeumügyében szinte kivitelezhetetlennek tűnik. Bár ez a fejtegetés pesszimista hangon zárult, azt hiszem, mindannyian, akik itt vagyunk, bízunk abban, hogy a múzeum a mainál sokkal szélesebb körben hatva töltheti be a maga kultúraközvetítő szerepét. Gondolatmenetembe itt térek vissza a 21
