Bárth János (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében az ezredfordulón 10. (1999-2005) (Kecskemét, 2005)
Kepéné Bihar Mária–Lendvai Kepe Zoltán: Gáspárék keresztje, Bukóczki Jézuskája
Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében az ezredfordulón A fiatal pár közös életének kezdetén állandó vendég volt a szegénység. A már idős gazda 2001 nyarán erre az időszakra így emlékezett vissza: Meg aztán is úgy volt, hogy az apáméknál a tyúkól mellett állt egy kis kamra, olyan picike hely, hogy ablak se volt rajta, csak egy lyuk. Mink a Mamával ott laktunk öt évig. Nagyon tüzelni se tudtunk, meg ágyunk se volt, meg takaródzónk se. Úgy, hogy a falon körbe télen egy ujjnyi fagy volt. Egy paplannyal takaródzottunk ketten. Szerencsére azért nem lett utóvégre semmi bajunk. Így nálunk öt évig nem volt család. Akkor volt a szomszédban egy nagyon kicsike lakás. Azt meg tudtuk venni fél hold földdel, oszt a családok mán ott lettek a lakásba! Gáspároknak négy gyermekük született: Erzsébet, Mária, István és Mátyás. A két fiatalt nemcsak a szeretet és az egymásrautaltság, hanem közös hitbéli meggyőződésük is összetartotta. Mindketten vallásos nevelést kaptak, s akárcsak őseik, ők is templomlátogató és búcsújáró emberek voltak. Mivel lakóhelyükön, Matkó-pusztán nem volt rendes templom és ott szolgáló lelkipásztor, így a kunszállási templomba jártak. A tanyájuk és a templom közötti öt kilométeres távolságot télen-nyáron, hóban-sárban megtették gyermekeikkel együtt minden vasárnap és ünnepnap a falubeliek nem kis megrökönyödésére. A templomba járás mellett testi és lelki megújulásuk másik áhított forrása a búcsújárás volt. Az ország távolabbi kegyhelyeire, Szeged-Alsóvárosra, Máriapócsra, Máriagyűdre, Mária- remetére is eljutottak néhányszor, de legkedvesebb búcsújáróhelyük a közeli, petőfiszállási Pálos-Szentkút volt. Évente többször is elzarándokoltak oda, de a Kisasszony-napi búcsút sosem mulasztották volna el. Matkó-pusztáról a szépen feldíszített lovas kocsik szombat reggel indultak, az első lovas kocsin a vezérkeresztet mindig Gáspár István vitte. Kezdetben ehhez, a matkói régi iskolától induló lovas kocsis menethez csatlakoztak, később pedig, amikor már nem volt szabad szervezetten zarándokolni, akkor biciklivel keltek útra. A foldutakon, Kiskunfélegyháza alatt haladva, minden út menti keresztnél megálltak egy rövid kis imára, búcsúi áhítatosságra. A kegyhelyen részt vettek a szombat esti misén és az azt követő virrasztáson. Gyóntak, áldoztak a vasárnapi nagymisén, alamizsnát adtak a koldusoknak, s úgy indultak haza kora délután. Vallásos meggyőződésükről így vallottak: Nekünk mindkettőnknek olyan volt az élete, mintha a Jézuska nem az égben lett volna, hanem mellettünk. Amit kértünk, amit szerettünk volna elintézni, abban mindig látszólag segített a Jézuska bennünket. A Mamában is meg bennem is mindig nagy volt a vallásos ösztön. Aztán az egyik szentkúti búcsúról hazatérve gondoltak egy merészet. Mi lenne, ha úgy fejeznék ki tiszteletüket az Úristen és a Szűzanya iránt, hogy állíttatnának egy kőkeresztet azon a helyen, ahol csatlakozni szoktak a búcsús menethez. Mióta az eszünket tudtuk, mindig akartunk keresztet állítani, mindig arra gyűjtöttünk. Valójában meg fél évvel előtte kezdtük összerakni a pénzt. A Papa elment a szentkúti búcsúba s mire hazajött, mán el vót határozva. Aztán disznóhízlalással, szőlőműveléssel, baracktermesztéssel gyűjtötték a pénzt, szinte maguk és gyermekeik szájától elvonva az ételt. Még most is mondják sokan, hogy mért nem költöttük azt a pénz másra. Minek kellett nekünk, nyomorult szegény embereknek ezzel büszkélkedni, mér’ nem a gyerekeinkre fordítottuk a pénz? Mert mink nem voltunk gazdagok, akko ’ még ennyire se. Mégis nagy áldo83
