Bárth János (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében az ezredfordulón 10. (1999-2005) (Kecskemét, 2005)
Pop Laura: A családi élet szokása a Fehér megyei Magyarlapád község falvainak román lakosai körében
Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében az ezredfordulón tizenöt is. A kicsikre általában a nagyobb testvérek vigyáztak, a nagyobb fiútestvéreiket „tété”-nek vagy „bádé”-nak (bátyának) hívták, nővéreiket „náná”-nak vagy „lélé”-nek (nénémnek) nevezték. A játékipar hiánya miatt leggyakrabban a gyermekek maguk vagy szüleik segítségével készítették a játékokat, rongyból, agyagból, kukoricakocsányból, szénából stb. Rongyból babákat, kukoricakocsányból babákat, különböző állatfigurákat vagy a fiúk hegedűt készítettek. A lányok a pitypang szárából láncot fűztek. Az egyéni játékokon kívül nagyon sok társas gyerekjáték volt, melyeket tavasszal játszottak, amikor a marhákkal kimentek a mezőre legeltetni. Voltak kimondottan fiúknak való játékok, mint az ún. „ogoiu” vagy csoportosan játszott játékok, az ún. „gulea”-s, a „cotca”-s, a császárosdi vagy a bikás. A játékok során a gyerekek általában két csoportra oszlottak, és számos eszközt használtak, botot, lapátot, rongylabdát, kavicsokat stb. Az átmenet a gyerekkorból a serdülőkorba szinte észrevétlenül történik, csak újabban kezdték megünnepelni a nagykorúsítást. A lányoknál az első tánc jelentette az eladósorba lépést. Ettől kezdve a lányok „pásztorát” viseltek, ezzel jelezve, hogy eladó sorban vannak. Az első táncba a leányt egyik fiú vitte be, az ún. „felderás”. A legénycsapatnak valószínűleg fontos szerep jutott a legények vezető szerepének biztosításában a fiatalok életében. Ok szervezték a közös karácsonyi jókívánságot a „torkával” (kecskével), a bálokat, a táncokat vagy a hagyományos húshagyókeddi „silitol”-t, a húsvéti böjt előtti mulatságot. Úgy tűnik, hogy 1948 előtt, a görögkatolikus vallásról az ortodox vallásra való áttérés előtt, náluk is létezett egy elsőáldozáshoz (illetve bérmáláshoz) hasonló beavatási ceremónia, amely tulajdonképpen a gyermeksorban levő leányoknak és legényeknek a serdülőkorba való átmeneti rítusát jelentette. A legények bevonulását megelőző családi búcsúmulatságnak szintén volt beavatási jellege, hiszen a leszerelt legény már nagykorúnak, nősülésre alkalmasnak számított. A házasság előkészítésében nagy szerepük volt a természetes és magától értetődő házassági szándékot tükröző rítusoknak. Ezek közül a vasárnapi tánc, a legények által szervezett bálok vagy a lányok által szervezett fonók mind különleges alkalmak voltak az ismerkedésre és a házassági szándék kinyilatkoztatására az egész falu előtt. Ezeken az általánosan elfogadott alkalmakon kívül ismerkedésre, párválasztásra való alkalmak voltak az ünnepek, a karácsonyi, az újévi mulatságok vagy a vízkereszt. Számos jeles ünnepen meghonosodott szokás jelentése szintén az udvarlás volt. Magyarbagón és Fugádon például a fiúk által kedvelt lányoknak ún. „pecito- ri”-t (leánykérőt), szalmából és kukoricakocsányból készült bábút állítottak. Újévkor szokás volt az ún. „bazaif’, vagyis a jövendőmondás, amikor a tányérok alá helyezett különböző tárgyakkal jósoltak maguknak a leányok. Asszonynépén újévkor a legény szalmával hintette be a szeretett leány házáig vezető utat. Fugádon ellopták a lányok kapuit, és a legényekhez vitték. Az ún. „torkával” (kecskével) való jó kívánást legfőképpen azoknál a lányos házaknál tartották, ahol kalácsot és húst kaptak a közös újévi mulatsághoz. A húsvéti nagyböjt kezdetén a 14-15 éves fiúk szalmából készített ún. „silitori”-t (szorgalmas, iparkodó) égettek, vagy gumiabroncsokat görgettek le a domboldalon, miközben a pártában maradt lányokat, de a rest lányokat és 105
