Romsics Imre - Wicker Erika (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1998 (Kalocsa, 1999)
A Duna és a Tisza között II. - ifj. Gyergyádesz László: A kortárs magyar zománcművészet kezdetei
ifi. Gyergyádesz László Négy ilyen hely volt akkoriban Magyarországon: Salgótarján, Kecskemét, Budapest, Bonyhád. Ez utóbbiban - a „dolgozó művészek” ideája, az akkoriban igen gyakori gyári szimpóziumok mintájára - egyszeri alkalommal, 1968-ban zománcszimpóziumot is rendeztek (pl. Gyarmathy Tihamér, Lantos Ferenc, Papp Oszkár, Pauer Gyula), amelyet a Lantos Ferenc által létrehozott Pécsi Műhely szervezésében 1973-ig mint zománcgyári kísérleteket folytattak.3 A hat év alatt számos ismert alkotó vett részt a munkában (pl. Bak Imre, Benes József, Bokros László, Erdélyi Zoltán, Fajó János, Ficzek Ferenc, Halász Károly, Kismányoky Károly, Pinczehelyi Sándor), azonban a többség számára Bonyhád csupán egyszeri próbálkozást jelentett egy érdekes művészeti technikával, így igazából eredményekről - Lantos Ferenc és Papp Oszkár tevékenységének kivételével - nemigen beszélhetünk.4 A bonyhádi próbálkozások álltak a legközelebb Moholy-Nagy László híres 1922-es telefonképeihez (Em 1, Em 2, Em 3), amely egy újfajta felhasználást, hatást és jelentést jelzett. A zománc ebben az értelemben ipari nyersanyag, a hétköznapi életre emlékeztet; ez az ún. „bilizománc”, „edényzománc” vagy „ipari zománc”. Bonyhád tehát a húszas évek európai avantgárd művészetének, absztrakt, kísérletezős vonalának folytatójaként jelenik meg. A szellemi irányító, példaadó Lantos Ferenc célja egy a murális, architektúrához szervesen kötődő, azt kiegészítő és az ipari termeléshez, sorozatgyártáshoz is igazodó felhasználása a zománcnak. Recipiensei a bonyhádi gyár vaslemezei, „tepsijei”, melyekre opak iszapzománcot éget. A geometrikus absztrakció körébe sorolható motívumai, mintái - melyek egyben természeti indíttatásúak - sokszorosíthatóak: variálható elemsorokat tervez. A Pécsi Műhely különös sajátja vizuális alapú személytelensége, ahogy az egyes alkotókat nem lehet megkülönböztetni, elkülöníteni zománcos alkotásaik alapján. Salgótarjánban 1969-ben, az I. Országos Zománcmüvészeti Kiállításon jelentek meg először a kortárs magyar alkotók. A 19 kiállító közül a díjnyertes Fabók Gyula volt, de jelentkezett munkáival többek között Bikácsi Daniela, Bohus Zoltán, Iványi Ödön, Mészáros Mihály, Paróczi Agnes, Preininger Adolf, Pap Zoltán is. Koczogh Ákos, a művészettörténészek közül először, itt jelentette ki, hogy a zománc önálló művészeti ág.5 Az 1971, 1973 és 1975-ben (I—III. Országos Zománcművészeti Biennálé) itt alkotók közül sok későbbi „kecskeméti” is megtalálható volt: Asztai Csaba, Fábián Gyöngyvér, Horváth Olivér, Jávor Piroska, Lőrincz Vitus, Mayer Berta, Morelli Edit, Petrilla István, Sor Júlia, Stefániay Edit, Túri Endre stb. Mellettük — a már említetteken túl — soroljunk föl még néhány résztvevőt a történeti hűség kedvéért: Banga Ferenc, Czinke Ferenc, Fajka János, Hoffmann Klára, Jakab Eszter, Kákonyi István, Lugossy Mária, Miticzky Bertalan, Radics István, Rácz Gábor, Somogyi Gábor, Szatmári Béla, 3 Hozzá kell tenni, hogy már korábban is kísérletezgettek zománcozással Bonyhádon, így pl. Lőrincz Vitus 1964-től, Lantos Ferenc 1967-től. 4 Papp Oszkár szerint közvetlenül a szimpózium után a nyár végi pécsi Kerámia Biennálé keretében bemutatták a 68-as bonyhádi műveket. A „pécsiek” két kiállításon jelentkeztek együttesen: Pécsvárad, Művelődési Központ (1971) és Pécs, Technika Háza (1972). Bonyhádról és a Pécsi Műhelyről lásd pl.: BÜKKÖSD1 1970. 43.; KOCZOGH 1977. 46-^18. 5 Lásd róla: I. Országos Zománcművészeti Kiállítás 1969.; LOSONCZI 1970.; SÜMEGI 1984. 7. 220
