Romsics Imre - Wicker Erika (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1998 (Kalocsa, 1999)
Előszó
Bodor Géza (1947-1999) Alig két héttel azután, hogy betöltötte 52. életévét, 1999. január 27-én elhunyt a kiskunhalasi Thorma János Múzeum egykori néprajzos-muzeológusa, Bodor Géza. A vajdasági Zentárói származó fiatalember 1976-ban végezte el a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem néprajz szakát. Rövid ideig szülővárosa, a Zentai Városi Múzeum munkatársa volt. 1977-ben a halasi múzeumba kerülve Vorák József munkatársa lett, akivel együtt vettek részt a múzeumban ma is látható Halas a kiskun mezőváros című állandó kiállítás rendezésében. Mint jugoszláv állampolgár nem lehetett az intézmény igazgatója, de néprajzosként még több mint egy évtizedig velünk maradt. Szűkebb néprajzi kutatási területe a szőlő- és gyümölcstermesztés volt. Kiskunmajsai gyűjtőmunkájának eredményeit a Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében című kiadvány 1984-es kötete őrzi. Két évvel később itt jelent meg a túrkevei kertkultúráról szóló tanulmánya. Keceli lakosként és a környék néprajzosaként is természetes volt, hogy ő írja meg a Kecel monográfia gyümölcstermeléssel foglalkozó részét. A szőlő- és gyümölcstermelés nemcsak az etnográfust, hanem a magánembert is érdekelte. A 80-as évek közepétől egyre inkább ebből élt, s tartotta el három gyermekét. Borainak arany- és ezüstminősítése is jelzi a néprajzosból lett borász különleges tehetségét. A múzeumtól a 90-es években sem szakadt el egészen. Meghívta egykori megyebeli kollégáit balotaszállási telephelyére, s tavaly még részt vett a megyei múzeum székely- varsági tanulmányútján. És persze nem szakadt el a nagyon szeretett népdaloktól sem. Vezetése alatt érte el az immár országos hírű Keceli Asszonykórus a legnagyobb sikereit. Tudtuk, hogy nem teljesen egészséges, de nem tudtuk, hogy ennyire beteg. Valószínűleg ő sem tudta, mert bizonyára többet törődött volna egészségével. Mint ahogy annak idején, bár nagyon erős dohányos volt, fiatalon elhunyt bátyja halála után le tudta tenni a cigarettát. Halálhíre nagyon váratlanul ért. Mi, egykori kollégái napokon keresztül idéztük emlékét. Régi múzeumi összejöveteleket, melyeknek központja volt. A közös énekléseket, a népdalokat, melyeket nála jobban senki sem ismert közülünk. És természetesen kedvenc vicceit is, hiszen aki ismerte, tudja: viccmesélésben valóban utolérhetetlen volt. Hiszem, hogy ezekre akkor is emlékezni fogunk, ha joviális alakja, vidám, mosolygó arca az idők múlásával talán némiképpen elhalványul is majd. Temetése február 2-án volt a keceli temetőben. Az a koszorú volt az utolsó, amit egykori kollégái adhattak neki. Kedves Géza, nagyon fogsz hiányozni nekünk. Nyugodj békében. Wicker Erika megyei múzeumigazgató 7
