Romsics Imre - Wicker Erika (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1998 (Kalocsa, 1999)
Emlékezés a szabadságharcra - Székelyné Kőrösi Ilona: A Délvidék 1848-ban
Székelyné Körösi Ilona Hogy a magyar kormány számára az egyik legnagyobb problémát a szerb kérdés megoldása jelenti majd, az már 1848 tavaszán megmutatkozott. A márciusi forradalmat követően a magyarországi szerbek - köztük a pesti szerb diákok - lelkesen üdvözölték a változásokat. Március 21-i, újvidéki gyűlésükön a délvidéki szerbek is szimpátiával fogadták a pesti forradalom hírét. A szerb felkelésben később meghatározó szerepet játszó Djordje Stratimirovics ekkor még magyar kokárdát viselt a mellén. Ugyanakkor egyre erőteljesebben napirendre kerültek az egységes délszláv állam, Nagy—Szerbia létrehozásának korábbi vágyai. A pesti szerb gyűlés és az újvidéki, március 27-i gyűlés összefoglalta a szerbek követeléseit - ez volt a 16 pont s ezt egy küldöttség vitte Pozsonyba, hogy ott az országgyűlés elé terjesszék. A küldöttséget fogadta István nádor, Batthyány miniszterelnök és Kossuth Lajos is. A szerb küldöttség - kéréseik teljesítése esetén - támogatásáról biztosította a magyar kormányt és a forradalom vívmányait. E kérések lényege az volt, hogy a forradalom felkínálta jogokkal nem elégedtek meg, és politikai, nemzeti létet igényeltek. Kossuth és politikustársai ezt nem támogatták, véleményük szerint a nemzetként történő elismerést, az önálló kormány felállítását követné a Magyarország területi épségét veszélyeztető területi autonómia igénye. A szerbek részéről a következő lépés az április 14-én megtartott karlócai gyűlés volt, amelyen kimondták a szerb vajdaság követelését. Itt az egybegyűlt tömeg már nem magyar, hanem szerb kokárdákkal és magyarellenes jelszavakkal vonult fel. A követelések között első helyen szerepelt a szerb vajdaság felállítása, amelynek része lett volna a Szerémség, Bánság (a kikindai kerülettel), Bácska (a sajkás zászlóaljjal és az óbecsei kerülettel) és Baranya. Ezt a területi igényt „régi jog alapján” indokolták, amely ugyan sohasem létezett, de történelmi megalapozottságának hite mélyen beléivódott a szerb közgondolkodásba. A szerb vajdaságot az ún. Háromegy Királysággal kívánták egyesíteni (Horvátország, Szlavónia és Dalmácia) s ezek számára a Határőrvidékkel közös alkotmányt kiharcolni. A karlócai gyűléssel a szerb nemzeti mozgalom irányítói nyíltan szakítottak a magyarokkal megegyezést kereső politikával. A nemzeti színezetű megmozdulások mellett a szociális indíttatású zavargások is egyre gyakrabbakká váltak. Az általános elégedetlenséget mesterségesen is szították. Rajacsics metropolita május 13-ra szerb nemzeti gyűlést hirdetett, amelynek célja a szerb vajdaság kikiáltása volt. A szerb nemzeti mozgalom tehát egyre radikalizálódott, míg a magyar politikai vezetés lépéshátrányban volt. A kormány április elején döntött a szerb kongresszus május 27-i engedélyezéséről, és Csemovics Pétert kinevezte a gyűlés királyi biztosának. A délvidéki zavargások megfékezése céljából Csemovics Újvidéken május 11-én kiáltványt adott ki, „Drága szerb nemzet” megszólítással, amelyben a rend fenntartására és a törvényesen engedélyezett kongresszuson való részvételre szólított fel. Proklamációját a szerb tömeg május 13-án a karlócai gyűlés előtt elégette, és rövidesen hasonló sorsra jutottak a gimnázium magyar nyelvű tankönyvei is. A szerb politikai irányzatok közül a leggyengébb az volt, amely a magyarokkal való megegyezést kereste. Legerősebb pedig az, amelynek akarata érvényesült a karlócai szerb nemzeti kongresszuson; amely a szerb vajdaság (Vojvodina) létrehozását követelte, s amely létrehozta a Vojvodina kormányaként funkcionáló „főodbert” a „szerb nemzet főbizottságát”. Ennek elnöke 122
