Romsics Imre - Wicker Erika (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1998 (Kalocsa, 1999)

Múzeumi percek - Solymos Ede: Egy néprajzos naplójából

Egy néprajzos naplójából

de elmafláskodtam a dolgot. Mikor az ajándékozót szerettem volna kifaggatni, már meghalt, az utódok pedig semmit sem tudtak. Több szerencsém volt Kardos Lászlóval. Ismertem egyetemista korom óta, legendás alak volt a Győrffy Kollégium hajdani igazgatója. Mindig ígérte, hogy majd elmeséli, hogyan osztott vizet a tolnai halászoknak, mikor földosztó kormánybiztos volt Tolna megyében. Évtizedekig nem került rá sor. Egyszer lejött Bajára, mikor a Boldog emberek c. könyvéhez gyűjtött anyagot a nazarénusoktól. Este aztán leültünk, és magnóba mondta az egészet. Megírtam a történetet a Dunatájnak, de mire megjelent, már nekrológ lett belőle. Egy szívroham a taxiban végzett Kardos Lászlóval.

Ugyancsak szomorú történet a halászláda esete. Még a 60-as évek elején bukkantam rá Tolnán egy ládára, mellyel az öreg halász legény korában vándorolt. Józsi bácsi azt mondta, hogy míg él, nem válik meg tőle, de halála után ide ajándékozza. Lévén már 80 éven felül, megkértem a szekszárdi kolleganőt, Babus Jolánt, aki szintén „halászott”, hogy figyelje az öreget. Csakhogy az ő halálhírét kaptam. Telt-múlt az idő, levél jött Tolnáról, egy ismeretlen nő írta, hogy Renz Józsi bácsi meghalt, mehetek a ládáért. Magyarázatként hozzá fűzte, hogy ő Babus Jolán barátnője volt, s halála előtt megkérte, hogy legyen gondja a ládára.

De miből is áll ez a halászati gyűjtemény? Sosem számoltam össze, de nagy csoportokat tudok mondani. Egyrészt van a tárgyi csoport a 2 centis hálókötő gyűszűtől 20-30 méteres hálódarabokon át a 9 méteres apatini hálósladikig. Vannak szárazon preparált halaink, melyeket a kiállításokon sikerrel használtunk, s van egy kitömött vizánk is. Ezt a paksi HTSz-től kaptuk ajándékba. Sajnos, már akkor is rossz állapotban volt, mert a budai halászcsárdájuk kerthelyiségében tartották a mennyezetre akasztva. A Mezőgazdasági Múzeum preparátora, aki eredetileg is kitömte, próbálta helyrepofozni, kevés sikerrel, és azóta végleg tönkrement A fényképtár nagyszámú felvételt őriz, fekete-fehér, színes és dia formájában halászatról, szerszámokról, kiállításokról hazai és külföldi múzeumokból. Van néhány múlt századi halászatot ábrázoló rézkarcunk is. Gazdag az adattár is: a Dunán és más vizeken végzett gyűjtések szövege, magyarországi halászcéhek privilégiumainak másolata, a bajai, tolnai, esztergomi, tihanyi és keszthelyi halászcéhek iratanyagának másolata, a német szövegek magyar fordításával. Ez utóbbival sok bajunk volt, mert a kézzel írott gótbetűs szövegeket nem mindenki tudja már elolvasni. A kalocsai érseki levéltár halászati szerződései másolatban ugyancsak megtalálhatók. A könyvtárban igyekeztünk megszerezni - többször mikrofilmen - a halászattal foglalkozó magyar és külföldi könyveket. Mindig terveztem, de sosem jutottam hozzá, hogy mindezekről egy külön kimutatást készítsek.

Sokszor eszünkbe jut Treszka néni, aki végül szinte családtagnak számított. Az első időkben hevesen tagadta, hogy falujukban bármi erkölcsi kilengés előfordult volna. Ahogy kezdtünk összemelegedni, elismerte, hogy másoknál előfordult ez-az. Egyszer aztán elmesélte, hogy bizony ő is elment a „madarasi tudóshoz”, mert a férje kutyanyomba hágott. A tudós hozatott vele egy üveg jó bort, tett bele valamit, és azt mondta, hogy közösen igyák meg. Hazavitte, leültette az urát, kitette a borosüveget, s bíztatta az embert, hogy igyanak. Csakhogy a bor csúnya, zavaros volt, a férje nem akart kötélnek állni. Addig vitáztak, míg a bor leülepedett, megkóstolták, ízlett, megitták.

105