Romsics Imre - Wicker Erika (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1998 (Kalocsa, 1999)
Múzeumi percek - Solymos Ede: Egy néprajzos naplójából
Sólymos Ede osztrák halászati múzeum. A látogatás végén felajánlotta, hogy rendezzünk ott kiállítást. Örömmel fogadtam a meghívást s ősszel nekiálltunk a rendezésnek. Csakhogy épp akkor volt ott a parlamenti választás, ami veszélyeztette az egészet. A Landesregierung szocialista volt, a helyi önkormányzat néppárti, s bennünk veszélyes bolsevikeket láttak. Ha ők győznek, nincs kiállítás. Szerencsénk volt. A helyi polgármester udvariasan, de nagyon kimérten fogadott. Vasárnap 11-kor megnyitó, beszédek, énekkar, miniszter- helyettes, stb. Utána fogadás, magyaros hidegtálak, feleségem adta a tippeket. Délután négykor még együtt a társaság, kitalálták, hogy főzzek halászlét. Szereztek egy hatalmas fazekat, halat, hagymát, paprikát szerencsére vittünk. A várudvaron folyt a szertartás, kb. 50 vendég volt. Este 11-kor a két párt vezető emberei már egymást ölelgették. Elutazásunk előtt küldtem egy meghívót a földművelési miniszter Romány Pálnak, s a kísérő levélben megírtam, hogy az osztrákoknak halászatuk ugyan nincs, de halászati múzeumuk van, nálunk ez fordított. Mikor hazaértem, kaptam egy telefont, hogy menjek fel a minisztériumba. Ott várt a Mezőgazdasági Múzeum főigazgatója is. Elmondták, hogy a minisztérium adna 3 milliót - az akkor hatalmas összeg volt -, a Mezőgazdasági Múzeum a halászati gyűjteményét a Herman Ottó féle anyaggal, Baja pedig adjon helyet egy országos múzeumnak. Napok múlva lejöttek Bajára és a helybéli vezetőséggel ismertették a tervet, mire elhangzott a döntő kérdés: — És jó ez nekünk, ha van egy halászati múzeumunk? A pestiek nem válaszoltak, hanem vették a kalapjukat. Az orthi bemutató sikerét jelentette, hogy 10 évvel később, 1983-ban újra meghívtak bennünket, amikor egy nemzetközi halászati kiállítást rendeztek, s Baja képviselte a magyarokat. Készült egy nagyon szép, 350 oldalas kiadvány is, képekkel és tanulmányokkal melyben ugyancsak szerepelünk. Meglepő volt, hogy többen megszólítottak: — Ugye, maga főzte a halászlét évekkel ezelőtt? Már előzőleg, és később is többször felvetődött egy bajai szabadtéri halászati múzeum létesítésének gondolata. Volt lelkesedés, felajánlások, csak mikor elmondtam, hogy ezt folyamatosan gondozni, őrizni kell, s az többe kerül, mint a létrehozás, akkor léptek vissza. Egyszer Bárth János szólt, hogy a kalocsai érseki levéltár rendezése közben rábukkant egy köteg halászati szerződésre. Nagy fogás, majdnem 200 év anyagát tartalmazta. Fénymásoló még nem lévén, végigfényképeztem az egészet adattárunk számára, és publikáltuk is a Cumaniában. Meglepetést okozott a szerződéseken talált viaszpecsétek sokasága. Irodalomból ismert volt, hogy a halászmesterek használtak pecsétgyűrűt, de most láthattam is néhányat. Több-kevesebb sikerrel másolatokat készítettünk róluk a fotók mellé. Azóta több múzeumban kerestem ilyen pecsétgyűrűt, de csak az esztergomi Vízügyiben van egy. Hiába kerestem viszont a Dunaföldvár-bátai Halászati Társulat iratait. Sem Kalocsán, sem Pesten, sem Kecskeméten nem tudtak róla. Több évtized után néhány éve Szekszárdon találtam meg. Olvastam arról, hogy a múlt században divat volt halpikkelyekből képeket alkotni. Egy alkalommal a tv-ben budapesti kerületek közti vetélkedő zajlott, s ennek során különböző régi tárgyak is előkerültek. Adás közben telefonált valaki, hogy van egy halpikkelyekből készült képe, amit felajánl. Azonnal írtam a Budapesti Történeti Múzeumnak, hogy gyorsan fogadják el. Később egy kiállításunkhoz kölcsön is kértem, 104
