Székelyné Kőrösi Ilona (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1995-1996 (Kecskemét, 1997)
Előadások dr. Fazekas István köszöntéséhez
kori színhelyén stb.) állnak ezek a szilárd, állandó emlékjelek, amelyek a táj, a terület emberének tájékozódási eszközei, noha eredetileg elsősorban kegyeleti és vallásos szándék hozta létre őket. Egyszerű vagy művészi díszítőelemekkel ékített jellegzetes alakjukkal harmonikusan illeszkednek a tájba, esetleg emlékeztetnek még régi eseményre, vagy éppen egyéni fogadalom jelképeként hívő, vallásos embereket, dolguk után sietőket intenek jámbor életre, esetlegesen futó áhítatra, tiszteletre. Az emberi gondosság, sok esetben éppen az utak mentén elburjánzott növénytakaró rejteke őrizte meg számukra a vallásos népéletnek ezeket a kőbe, fába faragott vagy vasból kovácsolt emlékeit. E vallásos jelképek az emberi kegyelet mellett jó térbeli elhelyezésüknek köszönhetik viszonylagos sértetlen fennmaradásukat a mező- gazdaság szocialista átszervezésének dűlőket, határutakat átrendező, természetátalakító tevékenysége közepette. 1978-ban már el tudtuk érni, hogy a népművészeti- leg különösen értékes és az időjárás pusztításának legjobban kitett, faragott útmenti fakeresztek védelmet kapjanak. Egynéhányuk ma már a Kiskun Múzeum gyűjteményét gazdagítja, megőrizve azt a formakincset, amelyet neves vagy névtelen félegyházi fafaragók alkottak. Ezeket „kiskun ke resztek” néven tartja számon a néprajzi szak- irodalom. A rendelkezésre álló terjedelem szűk volta miatt nincs módomban, hogy a lényeges összefüggések teljességére rámutathassak. Kérem, ezúttal elégedjenek meg csupán néhány jellemző témarészre való vázlatos utalással. A Kiskunfélegyházát 1743-ban újratelepítő, meghatározóan jász népiségű katolikus lakosság a vallásos élet kész elemeit és gyakorlatát hozta magával új lakóhelyére. Nagy anyagi áldozatokat hozott, hogy itteni hitéleti lehetőségeit megteremtse. A város korai történeti forrásaiban már számtalan jelét tapasztaljuk a vallásos érzületből, buzgóságból fakadó kegyes áldozatvállalásnak, hagyományozásnak. A keresztállítta- tás félegyházi kezdetei szinte a város újratelepítéséig nyúlnak vissza. A keresztállítta- tás ebben az időben, a földek közös használatának időszakában, a közösség feladata volt. Ekkor a közösség által leginkább használt főbb utak végén, a település szélén állítottak emlékjelet a hála kifejezéséül vagy alakosokat a kereszt emlékeztető jele által jámbor életre intésül. Sajnos nincs levéltári adatunk arról, hogy a XVIII. században emelt Morvái vagy másképpen Vargák keresztje - népi nevén őskereszt - mellett álltak-e még nálunk más ilyen emlékjelek. Tudjuk azonban, hogy a XVIII-XIX. század fordulója táján a városból kivezető utak mentén és a szöllőhegyekben már itt-ott voltak kisebb jelentőségű átmeneti fakeresztek. 1803-ban Kákái, alias Lángos Ferenc az „Ujgalambosi út”- ban vagyis Fölsőgalamboson állíttatott fakeresztet. Horváth Imre keresztjét 1805-ben az „ Ujj Galambosi Hegy”-ben, tehát a mai Fölsőgalambos határrészben említik Dobos József új szőleje melletti szöllőhegy-kapunál. A XIX. század közepétől, az egyéni földbirtoklásra való áttérés után létrejött az új közösségek: a Közbirtokosság, Hegyközség sem maradhattak ki a vallási kegyeletet kifejező, égi kegyelmeket esdő emlékjelek állításának vallásos indítékú gyakorlatából. Ebben az időben a galambosi szőlők benépesülő táján sorra jelentek meg az egyéni fogadalmi keresztek is. Az egyéni (családi) keresztek emelésének két említésre méltó szakasza volt Kiskunfélegyházán, mégpedig: az 1880-1890-es évek és az 1910-es 36
